Eszter harmadszor is „különköltözött” a férjétől – legalábbis ezt mesélte mindenkinek. A szüleihez bármikor visszamehetne, és ott volt az internet is, ahol albérletek százai vártak bérlőre. Nórát ez már nem hatotta meg. A határidő változatlan maradt: két hét.
A fürdőszoba ajtaja hangosan csapódott be. Nóra hallotta, ahogy megnyílik a csap, majd a víz zúgását elnyomta a visszafojtott, kissé túlzó zokogás. Nem mozdult. Nem kopogott be. Nem próbálta megvigasztalni. Inkább töltött magának egy pohár bort, és kiült az ablak mellé. Odakint sötét volt, de a lakásban most először nem érezte azt a fojtogató zsúfoltságot, ami hetek óta rátelepedett.
Másnap reggel Eszter szó nélkül vitte el Márkot az iskolába. Búcsúzás sem volt. Nóra sem erőltetett semmit. Kinyomtatott egy apró cetlit, és kiragasztotta a bejárati ajtóra:
„Három ember lakik itt, de a tulajdonos egy.”
Az elköltözés napja színtelen volt. Nem esett, nem fújt – mégis olyan fakó hangulat lengte be, mint amikor egy átlagos hétköznapon semmi jó nem történik, de tragédia sincs kilátásban.
Nóra nem segített a csomagolásban. Eszter némán járkált a lakásban, sértett kamasz módjára dobálta táskákba a sminkjeit, a kanapé alól halászta elő Márk szétszórt zoknijait, és hosszasan kutatta azt a telefontöltőt, amit egy hete Nóra hálószobájában hagyott.
Márk egyszer megkérdezte:
– Nóra néni nem jön velünk?
Eszter élesen felelt:
– Nem. Neki így kényelmes. Nincs szüksége senkire.
Nóra a folyosón állt, és figyelte őket. Nem fortyogott benne harag. Nem marcangolta bűntudat. Inkább valami könnyedséget érzett – mintha végre újra megtelnének a tüdei levegővel. Az a ködös, belenevelt lelkiismeret-furdalás, amit hónapokig hordozott, lassan felszállt.
Amikor végül elindultak – egy gurulós bőrönddel és két megpakolt sporttáskával –, Nóra nem csukta be rögtön az ajtót. Leült az előszobában a székre, és csak hallgatta a csendet. Két és fél hónap után először nem szólt rajzfilm a háttérben, nem szűrődött át sírás, és nem terjengett sült virsli szag hajnalban.
Este alaposan kitakarította a fürdőszobát. Aztán kidobta az ottfelejtett, félig kiürült kozmetikumokat. A „Live Laugh Love” feliratú párnák is a kukában végezték.
A következő napokban Eszter üzeneteket küldött.
Először tárgyilagos hangon:
„Nóra, maradhatna még nálad néhány cuccom? Majd érte megyek.”
Később békülékenyebben:
„Tudom, hogy eleged lett. Nekem is nehéz. Leülhetnénk beszélni?”
Végül jött egy hosszú hangüzenet, remegő hanggal:
„Mindig irigyeltem, hogy nálad minden rendezett. Én sosem tudtam így élni. Ha megbántottalak, sajnálom.”
Nóra nem válaszolt. Nem bosszúból. Egyszerűen nem volt mit hozzátennie. Néha nem azért tűnnek el emberek az életünkből, mert rosszak, hanem mert képtelenek észrevenni, hol húzódnak a határok köztük és mások között.
Csendesen teázott, híreket olvasott, vett magának egy új ágyneműt – szürkéskék árnyalatút, hűvös eleganciával. Rendszeresen rendelt vacsorát. Senkinek sem számolt be arról, mi történt.
Egy hét múlva csengettek. Az ajtóban Eszter állt, kezében egy zacskóval.
– Hoztam pár dolgot, ami nálad maradt… vagyis visszaadnám.
– Rendben, tedd le.
– Még mindig haragszol?
– Nem. Csak nem szeretném, ha ez még egyszer így alakulna.
Eszter bólintott. Letette a csomagot, és szó nélkül távozott.
A zacskóban ott volt az a bizonyos bögre: „Sikeres nő” felirattal. Mellé egy öntapadós cetli:
„Igazad volt. Neked sikerült. Nekem még nem. Sajnálom.”
Nóra a bögrét a szekrénybe tette. Nem a legfelső polcra, de nem is szem elé. Oda, ahová az olyan tárgyak kerülnek, amelyekhez talán még vissza lehet nyúlni – de nem feltétlenül szükséges.
Felült az ablakpárkányra. A fák levelei zizegtek odakint, valaki hangosan zenét hallgatott az utcán. Nóra egy másik csészét emelt fel – egy új, fehér darabot, minden felirat nélkül. És ezúttal a benne gőzölgő kávé kizárólag az övé volt.