A „teljesen természetes” szó után csend telepedett a konyhára.
Nóra nem felelt.
Eltelt valamivel több mint egy hónap. Elméletben Eszter még mindig azt hajtogatta, hogy „csak pár hétről” van szó. A valóságban addigra már kidobta Nóra tusfürdőjét arra hivatkozva, hogy allergiás a „vegyszerekre”, átrendezte az összes tányért és poharat a saját „rendszere” szerint, és rendszeresen később kelt fel, mint Márk, mintha nem is vendég lenne, hanem a lakás úrnője.
A reggelek kiszámítható forgatókönyv szerint zajlottak. A fürdőszoba foglalt. A hűtő ajtaja tárva-nyitva, mintha átjáró lenne egy másik dimenzióba, ahol Nóra bevásárlása hirtelen közös készletté változik.
– Megetted a joghurtjaimat? – kérdezte egy délután Nóra.
– Három napja ott álltak. Azt hittem, nem is kellenek. Nem tudtam, hogy ennyire ragaszkodsz hozzájuk – felelte Eszter szemrebbenés nélkül, miközben a kezét a konyharuhába törölte. Az a konyharuha, ami korábban mindig makulátlan volt, most megmagyarázhatatlan foltokkal volt tele.
Nóra hetente három napot otthonról dolgozott. Ez korábban kényelmes volt. Most inkább túlélőjátéknak tűnt. Hol Márk üvöltette a tabletet maximum hangerőn, egy németül rikoltozó rajzfilmfigurával, hol Eszter kezdett „reelseket” felvenni a nappali fehér falánál – ott, ahol régen Nóra virága állt. A növény már nem volt sehol. Eszter szerint „rossz energiát” árasztott.
– Olyan hideg vagy, Nóra. Nem csoda, hogy egyedül vagy. Egyáltalán tudsz normálisan beszélgetni emberekkel? – jegyezte meg Eszter, miközben látványosan portalanította az amúgy is tiszta polcokat.
Nóra fülhallgatót tett be, és fehér zajt indított. Nem akarta hallani a nővérét. Nem akarta hallani Márkot. És legfőképp nem akarta meghallani a saját fejében visszhangzó kérdést: miért engedtem ezt idáig?
A fordulópont a közüzemi számlák érkezésekor jött el.
– Ugye te fizeted? – mondta Eszter olyan természetességgel, mintha ez eleve eldöntött tény lenne. – Beszállnék, de most tényleg nulla vagyok. Hitelek, iskola, a táncóra… érted.
Nóra értette. Talán túlságosan is sok mindent. Azt is, hogy a „köszönöm” szó még véletlenül sem hangzott el.
Elhatározta, hogy beszél vele. Nyugodtan. Felnőtt módjára. Vádaskodás nélkül.
– Eszter, ez így nekem sok. Nem bírom egyedül az összes terhet. Találjunk ki valamit. Legalább az élelmiszert vállald át. Vagy a számlák egy részét.
Eszter arca hitetlenkedővé vált, mintha lopással gyanúsították volna.
– Most komolyan pénzt akarsz kérni a saját testvéredtől? Elment az eszed? Idegen vagyok neked?
– Nem a pénzről beszélek. Hanem arról, hogy vegyél részt a közös életben – felelte halkan Nóra.
– Ugyan már. Egyszerűen fösvény vagy. Mindig is az voltál. Apa is mondta: Nóra egy forintot sem ad ki a kezéből, hacsak nem túszul ejtik a macskáját.
Nem sokkal később újabb „meglepetés” érkezett. Eszter bevásárlószatyorral állított haza. Pléd, gyertyák, díszpárnák.
– Kicsit feldobtam a lakást. Olyan barátságtalan volt.
– Megint a kártyámmal fizettél?
– Azt hittem, nem zavar. Hiszen mindannyiunknak szól! Most tényleg jelenetet rendezel pár párna miatt?
Nóra nem válaszolt. Tudta, ha vitába száll, alulmarad. Eszter mestere volt a könnyeknek, a sértett telefonhívásoknak anyának, annak, hogy még egy bankautomatából is együttérzést csikarjon ki.
Aznap este Nóra elővette a füzetét. Ez nála mindig valaminek a kezdete volt.
Dátum. Tétel. Ki fizette. Ki használta.
Eszter a válla fölött nevetett.
– Táblázatot vezetsz? Kimutatást? Istenem, te tényleg egyedül fogsz megöregedni.
Nóra bólintott.
– Lehet. De inkább maradok egyedül, mint hogy együtt éljek valakivel, aki bankautomatának néz.