— A házat Lillára íratom. Neki nagyobb szüksége van rá — jelentette ki anya, Mária, miközben olyan ünnepélyes komolysággal kavargatta a cukrot a teájában, mintha épp egy történelmi jelentőségű egyezményt szentesített volna.
Óvatosan visszahelyeztem az ezüst kiskanalat a csészealjra. A porcelán és a fém finom koppanása meglepően higgadtan csengett.
— Rendben — mondtam egyszerűen.
Anyám már éppen teleszívta a tüdejét, hogy előadja a jól ismert, hosszadalmas beszédét arról, mennyire megértőnek kellene lennem, ám a levegő bennragadt. A velem szemben ülő húgom, Lilla, még az ekler falatozását is abbahagyta. Ez ritka pillanat volt: Lilla általában nem szakította félbe az evést, ha ingyen süteményről volt szó. Harminckét évesen tekintélyes, csaknem kilencvenkilós termetével, nappal is selyemköntösben járt, és meggyőződése volt, hogy félreismert zseni az ezotéria és a műkörömdizájn világában.
— Hogyhogy rendben? — szűkítette össze a szemét gyanakodva anya.
— Úgy, hogy írasd rá — kortyoltam bele a teámba. — Mindössze egyetlen kérdésem van.
Lilla fennkölten hátrasimította az arcába hulló tincset, lesöpörte a porcukrot a melléről, és leereszkedő mosollyal felhorkant.
— Ugyan már, Eszter, ne gyere a számító üzleti szemléleteddel. Te sikeres vállalkozó vagy, András jól keres, a lányotok magániskolába jár. Én viszont az élet áldozata vagyok. Ez a ház egyszerűen karmailag jár nekem, hogy regenerálódhassak.
Itt érdemes tisztázni valamit. Az emlegetett „ház” egy masszív, kétszintes otthon volt egy fenyves szélén. Papíron valóban anya nevén szerepelt. Csakhogy az alapját az én gyedből félretett pénzemből öntötték ki, a tetőt András rakta fel a saját brigádjával, a német kazánt és a szennyvízrendszert pedig én fizettem ki egy öt évvel ezelőtt felvett hitelből, amikor anya könnyek között panaszkodott, hogy a régi nyaralóban megfagy és élhetetlenek a körülmények.
— Ha a karma így rendelkezik, legyen így — mosolyogtam békésen. — Engem csupán egy prózai részlet érdekel: miből akarod finanszírozni a nagy karmatisztító életedet?