Nóra a megszokottnál jóval korábban riadt fel. A digitális óra 6:12-t mutatott – az ébresztő csak fél óra múlva szólalt volna meg. Mégis volt valami a lakás levegőjében, ami nem engedte visszaaludni. A konyha felől halk zörgés hallatszott. A vízforraló sustorgása. És az az erős, instant kávéillat, amelyet ő soha nem vitt volna haza.
Magára kapta a köntösét, és kilépett a szobából. Az asztalnál Eszter ült – a húga –, Nóra pizsamájában, kezében telefonnal. Épp egy szelfit készített egy bögrével, amelyre az volt írva: „Sikeres nő”. A bögre természetesen Nóráé volt.
– Jó reggelt – vetette oda Eszter anélkül, hogy felnézett volna a képernyőről. – A vízforralód elképesztően lassú. Én valami komolyabb elektromoshoz vagyok szokva.
Nóra csak bólintott. Nem volt felkészülve minderre. Sem arra, hogy a testvére a fiával együtt beköltözik a kétszobás lakásába „csak pár hétre, amíg rendeződik minden”, sem arra, hogy ez a rendeződés már három hete folyamatosan „egy kicsit későbbre” tolódik.
– Márk még alszik? – kérdezte, miközben bekapcsolta a kávéfőzőt, amit saját magának ajándékozott a legutóbbi születésnapján.
– Persze. Te mondtad, hogy szoknia kell a napirendet. Most épp szokja – felelte Eszter, és kortyolt Nóra bögréjéből. – Cukrot merre tartasz?
Nóra úgy érezte, mintha a falak közelebb húzódtak volna. Mintha a lakás, amely eddig tágas és biztonságos volt, most szűkülni kezdett volna körülötte. Eszter azért jött, hogy összeszedje magát a válása után: a férj elment, a hitel maradt, és neki „át kellett gondolnia az életét”.
Nóra valóban sajnálta. Csakhogy ez az együttérzés napról napra halványult, különösen amikor Eszter a fogkeféjét az övé mellé tette, mintha ez az együttélés határozatlan időre szólna.
Az első intő jel már az első hét végén megjelent. Eszter felvetette, hogy osszák meg a költségeket „családiasan”, méghozzá egészen kedves hangsúllyal:
– Nézd, te eddig is egyedül laktál, a fizetésed is rendben van. Amíg én talpra állok, főzök és vigyázok Márkra, te pedig állod a többit. Így igazságos, nem?
Nóra szavakat keresett, de nem talált. Első hallásra logikusnak tűnt. A valóságban azonban a „főzés” tésztára és mirelit csirkefalatokra korlátozódott, a gyerekfelügyelet pedig többnyire annyit jelentett, hogy Eszter a közösségi oldalakon görgetett, miközben Márk a tabletet nyomkodta.
A második jel már nem volt ennyire finom.
– Átnéztem a hűtődet. Te rendesen eszel egyáltalán? Márk és én teljesen ledöbbentünk. Majd bevásárolok, ne aggódj, aztán elszámolunk – közölte Eszter, és elindult a boltba Nóra bankkártyájával, amelyet „csak kölcsönkért”, mert a sajátját „nem találta a táskái között”.
Amikor este Nóra megnyitotta a mobilbankot, önkéntelenül megrándult a szeme. A kosárban fagylalt, surimi, egy majdnem háromezer forintos sajt, müzlis joghurtok és kókusztej szerepelt – utóbbi Eszter szerint „nagyon egészséges a gyerekeknek, legalábbis Lilla ezt mondta a TikTokon”.
Nóra mély levegőt vett. Majd kifújta. Beírta a kiadásokat a jegyzetfüzetébe. Mosott egy adag ruhát. Aztán újra számolt.
Az igazi fordulópont azonban vacsora közben érkezett el. Eszter, miközben a fagylaltos kanalat nyalogatta, úgy nézett rá, mint aki épp valami korszakos igazságot készül kimondani.
– Tudod, gondolkodtam – kezdte komolyan. – Mi család vagyunk. Ez azt jelenti, hogy a pénzed tulajdonképpen közös pénz. Ideje lenne tényleg megosztani, nem gondolod?
Nóra kezéből kiesett a villa, és csörömpölve a padlóra hullott.
Eszter arca rezzenéstelen maradt.
– Ugye nem hiszed, hogy a fizetésed csak rólad szól? Most együtt élünk. Ez egyfajta partnerség. Én segítek neked, te pedig segítesz nekem. Végül is ez így… teljesen természetes.