Másnap reggel a fürdőszoba ajtaja akkorát csapódott, hogy beleremegtek a falak.
– Ne hagyd már a kozmetikai cuccaidat a polcon! – kiabálta Eszter. – Mindig leverem őket. És csinálhatnál valamit a zuhannyal is, egyszer jeges, aztán forró. Normálisan megfürdeni sem lehet!
Nóra nem felelt. Csak kihúzta a széket, elővette a füzetét, és a tegnapi bejegyzések alá húzott még egy sort. Nem kommentárt írt, csak adatot.
Aznap délután, amikor végzett a munkában, először fordult elő vele, hogy nem sietett haza. Lassan lépdelt, kerülőutakon ment, sőt még a közértbe is betért, ahol céltalanul bámulta a polcokat. Percekig tanulmányozta a hajdinás zacskókat, majd a mosóporok összetevőit olvasgatta, mintha létfontosságú döntés előtt állna. Csak húzta az időt.
Amikor végül belépett a lakásba, furcsa illat csapta meg. Egy pillanatra azt hitte, valami odakozmált. Aztán meglátta az új, üveges illatpálcikát a komódján. Elegáns darab volt, arany betűkkel: „Breathe & Heal”. Magyarul nagyjából annyit tesz: lélegezz, és nyugodj meg.
– Miért jössz ilyen későn? – szólt ki Eszter a konyhából.
– Dolgoztam. Határidős anyagunk volt.
– Ja, értem. Képzeld, kicsit átrendeztem a szobádat. Sokkal barátságosabb lett. Márknak kellett egy kis saját sarok. Ugye nem gond?
Nóra nem válaszolt. Letette a táskáját, és benyitott a szobájába. A következő pillanatban megdermedt.
Az egyik sarokban összecsukható ágy állt. Az íróasztalán iskolai tankönyvek hevertek, a párkányon egy nyitott temperásdoboz száradt. Az ágyneműje félrehajtva, gyűrötten. Eszter egyszerűen beköltöztette Márkot az ő terébe. Nóra saját otthonában lett vendég.
Nem szólt semmit. Kiment a nappaliba, lefeküdt a kanapéra, és csak bámulta a plafont. Egy órán át mozdulatlanul feküdt. Aztán felült, elővette a laptopját, és megnyitotta a közösségi oldalt, pusztán figyelemelterelésből.
Ott várta a pofon.
Eszter friss története jelent meg a képernyőn. Enyhén elmosott, divatos filter. A háttér egyértelműen Nóra konyhája.
A felirat:
„Amikor a testvéreddel élsz, és ő nem érti, hogy a család nem elszámolás, hanem megosztás. Van még valakinek ilyen rokona?”
Alatta egy szemforgató emoji.
Nóra nem is emlékezett rá, hogyan csukta le a laptopot. A füle zúgott, mintha kalapáccsal ütötték volna belülről. Forróság öntötte el. A saját lakásában alázták meg. Az ő ételét ették, az ő ágyában aludtak, majd panaszkodtak rá egy láthatatlan közönség előtt, ahol természetesen mindenki Eszter oldalán állt.
Másnap szabadságot vett ki. Telefonon azt mondta, beteg. Nem volt az. Csak leült a konyhaasztalhoz, maga elé húzta a jegyzetfüzetet, és nagy, határozott betűkkel három szót írt:
„Elköltözöl. Pont.”
Este Eszter egy drogériás szatyorral tért haza. A lakás csendes volt. Nóra az asztalnál ült, előtte a laptop, kezében egy pohár víz.
– Mi ez a hangulat? – kérdezte Eszter.
– Beszélnünk kell. Ülj le.
– Jaj, ne már…
– Elfáradtam – mondta Nóra halkan. – Belefáradtam, hogy mindent én viszek a hátamon. Hogy úgy élek itt, mintha albérlő lennék a saját otthonomban. Két hónapja laksz nálam. Nem járulsz hozzá a költségekhez. Közben engem nevezel kicsinyesnek. Ennek most vége.
Eszter felpattant.
– Nóra, hát a testvéred vagyok! Ez csak átmeneti helyzet. Most nem állok a toppon, ennyi az egész…
– És mikor fogsz? – vágott közbe Nóra, ugyanazzal a csendes hanggal. – Lakást nem kerestél. A rezsibe nem szálltál be. A történeteidet láttam. Láttam, hogyan „szenvedsz” az én konyhámban. Nem leszek tovább díszlet az életedhez. Két heted van.
Csend telepedett rájuk, majd Eszter hangja remegni kezdett.
– Ez komoly? Van egy gyerekem. Azt akarod, hogy az utcára menjünk?
Nóra felállt.
– Rengeteg barátnőd van, akikkel naponta csetelsz. Ott van a férjed is, akitől állítólag különköltöztél, de még mindig beszéltek. Nem az én feladatom megoldani az életedet. Két hét. Használd ki.