— Apa, szeretnénk egy időre itt maradni — szólalt meg Lilla halkan, mégis határozottan. — Azt akarjuk, hogy a kisfiunk otthonának érezze ezt a helyet. Hogy megismerjen téged… igazán.
Gábor arcán végiggördültek a könnyek. A lánya, akiről annyi rosszindulatú szóbeszéd keringett a faluban, most nem megtörten tért vissza, hanem emelt fővel — szeretetben, biztos háttérrel, céltudatosan.
Reszkető hangon felelt:
— Maradjatok. Ez a ház mindig is a tiétek volt.
Márk tisztelettel odalépett, és gyengéden kezet csókolt az idős férfinak.
— Köszönöm — mondta őszintén. — Hálás vagyok, amiért ilyen bátor és rendíthetetlen nőt nevelt.
Aznap mintha új fejezet kezdődött volna a faluban. A sarkokon suttogók elhallgattak, az ítélkező pillantások elmaradtak. Még Renáta is, aki titkon Lilla bukását várta, szótlanul figyelt.
— Ki gondolta volna — susmorogták az emberek —, hogy nem vesztesként, hanem megbecsült asszonyként tér vissza?
Lilla magához ölelte a gyermekét, majd az apjára nézett.
— Ismerd meg a nagypapádat — súgta a kicsinek.
Gábor most nem szégyenében sírt, hanem a boldogságtól.
Márk baráti mozdulattal átkarolta a vállát.
— Mától közénk tartozik — jelentette ki melegen.
Lilla végignézett az elcsendesedett utcán.
— Hadd beszéljenek, amit akarnak, apa — mosolygott. — Már nincs súlya a szavaiknak.
A dombtetőn álló öreg ház pedig hosszú idő után először telt meg nevetéssel, meghittséggel és békével — ott végre senkinek sem kellett többé szerepet játszania.