„Micsoda szégyen!”
Amikor Lilla leszállt a nyikorgó, öreg buszról, és újra megérezte szülőfalujának poros levegőjét, ez a kiáltás hasított belé, mintha mérgezett nyílvessző találná el.
Az ujján nem csillant gyűrű.
Nem magyarázkodott.
Csak egy pólyás kisbabát szorított magához.
Valaha a falu büszkeségeként emlegették. Okos volt, szorgalmas és feltűnően szép. Mindenki biztosra vette, hogy nagy jövő vár rá.
És most?
Összesúgások kísérték minden lépését. Oldalról mérték végig, ajkak préselődtek össze, a háta mögött suttogtak.
– Megszökött – sziszegte epésen Renáta, az iskolaigazgató felesége. – Aztán visszakullogott egy gyerekkel a karján. Férj sehol. Ki tudja, kitől van az a gyerek?
A főtér rögtönzött ítélőszékké változott. A bolt előtti pad afféle vádlói emelvénnyé lett. Napról napra új történetek keltek szárnyra: egy külföldi katonáról beszéltek, aki elcsábította; mások szerint idegeneknél szolgált, vagy valami szégyenletes munkát végzett egy távoli nagyvárosban; akadt, aki azt is állította, még a fia apjának nevét sem ismeri.
– Gyönyörű botrány! – csapta össze a kezét színpadiasan Renáta. – Hogy néz majd így Gábor az emberek szemébe?
Gábor azonban hallgatott.
Nem ült fel a pletykáknak. Csendes ember volt. Otthonában nyugodtan ült, és az unokája sírását figyelte. Abban a hangban nem gyalázatot hallott.
Hanem az élet lüktetését.
És Lilla?
Magasabbra nőtt mindezeknél. A háta mögött kemény esztendők sorakoztak, idegenben töltött, küzdelmes évek, amelyek megtanították arra, hogyan maradjon talpon akkor is, amikor minden összeesküdni látszik ellene.