Az idegenben eltöltött, próbatételekkel teli esztendők nem törték meg, inkább megedzették. Távol az otthonától megtanulta, miként alakítsa a saját sorsát a maga szabályai szerint. Amit ott felépített, azt nem engedte, hogy rosszindulatú suttogások rombolják le.
— Elül majd ez is, Gábor — mondta egy este higgadtan. — Beszéljenek csak. Nem tartozunk senkinek magyarázattal.
Aztán elérkezett az a júliusi reggel, ragyogó napsütéssel és fülledt meleggel, amely mindent új irányba terelt.
A főtér zsibongott, mintha vásár készülődne. Az emberek kisebb csoportokban sustorogtak, tekintetük a bolt lépcsőjére szegeződött, ahol Renáta állt kihúzott háttal, néhány hűséges követője gyűrűjében.
— Egyedül fog ideállítani — vetette oda gúnyosan. — Vagy hoz magával valami mihaszna alakot. Az még rosszabb lenne.
Ebben a pillanatban azonban különös csend hullott a térre.
Fényesre suvickolt, fekete autók gördültek be lassan, egymás után, karosszériájuk visszaverte a napfényt.
Az ajtók kitárultak.
Elsőként Lilla szállt ki. Tartása egyenes volt, tekintete nyugodt, karjában a gyermekével magabiztosság és méltóság sugárzott belőle.
Utána egy magas, elegánsan öltözött férfi lépett elő. Mozdulatai határozottak voltak, jelenléte erőt árasztott. Odalépett Lillához, és finoman felé nyújtotta a kezét.
— Gyere, kedvesem — mondta csendesen, mégis úgy, hogy mindenki tisztán hallja.
Lilla a kíváncsian figyelő tömeg felé fordult.
— Ő Márk, a férjem… és a kisfiam édesapja… — tette hozzá, és hangja a mondat végén alig észrevehetően megremegett.