A mondat végén alig hallható remegés futott végig Lilla hangján.
A jelenlévők döbbent csendbe burkolóztak; mintha a levegő is megdermedt volna körülöttük.
Márk közelebb lépett, gyengéden megsimította a kisfiú fejét, majd szeretetteljes mosollyal nézett rá. A mozdulat egyszerű volt, mégis annyi melegség áradt belőle, hogy még a legszigorúbb tekintetek is ellágyultak.
— Ő az a gyártulajdonos a városból, igaz? — hallatszott egy hitetlenkedő suttogás a hátsó sorból.
— Milliomos… — lehelte Renáta, akinek arcából egy pillanat alatt kiszökött a szín.
Lilla lassan végignézett az összegyűlteken, tekintete nyugodt, már-már méltóságteljes volt.
— Mindent eljutott hozzám, amit rólam beszéltek — szólalt meg higgadtan. — Ha úgy érzik, folytassák csak. De az igazság egyszerű: külföldön kötöttünk házasságot, ott született meg a kisfiunk is. Most pedig hazajöttünk. Ide tartozunk.
Márk ekkor Gábor felé nyújtotta a kezét.
Az idős férfi felállt. Arcának barázdáit az idő mélyítette, de most büszkeség ragyogta be vonásait.
— Bocsáss meg, hogy korábban hallgattam, apa… — mondta Lilla csendesen.
Gábor szorosan magához ölelte a lányát.
— Nincs miért bocsánatot kérned — felelte rekedten. — Ha boldog vagy, az nekem is békességet ad.
A parkoló autók ajtói sorra nyíltak. Elegáns tartású férfiak és nők szálltak ki belőlük — Márk családja. Visszafogott tisztelettel köszöntötték a falubelieket, udvarias biccentéssel, barátságos szavakkal.
Renáta megrendülten suttogta:
— Istenem… az egész família eljött…
Lilla ekkor ismét az édesapja felé fordult, és tekintetében már nem bizonytalanság, hanem eltökélt szeretet tükröződött.