– Na, most már akár a gyerekvállaláson is elgondolkodhatunk.
Márk hátulról átölelte Nórát, arcát a nyakába fúrta. A lány a nappali közepén állt, és a vállalkozó által festett, egyhangú bézs falakat szemlélte. Csak a legszükségesebb bútorokat hozták át: kanapé, étkezőasztal, mosógép, hűtő. A függönyök még a csomagolásra vártak, a dobozok bontatlanul sorakoztak a fal mellett, az apróságoknak nem találtak még helyet. A levegőben friss festék és az új laminált padló jellegzetes, kissé műanyagos szaga keveredett.
– Gyerekeken? – mosolyodott el Nóra, de nem fordult meg. – Itt egynek is alig jutna tér.
– Majd többet keresünk, és veszünk egy nagyobbat.
– Persze. Letudjuk a huszonöt éves hitelt, aztán felveszünk még egyet. Hetvenévesen talán beköltözhetünk egy kétszobásba.
Márk elengedte, körbejárt a szobában, végighúzta ujját az ablakpárkányon.
– Te mindig számolgatsz.
– Valakinek muszáj józanul gondolkodnia.
Könnyedén mondta, mintha tréfálna, mégis szúrt benne valami.
Márk rápillantott az órájára, káromkodott egy félhangosat.
– Mennem kell, háromra hívtak. Beázott valakinél a mosógép, a telefonban már majdnem sírtak, hogy azonnal menjek.
– Hajrá, dolgozz meg a kétszobásért – felelte Nóra.
A férfi puszit nyomott a feje búbjára, aztán elment. A bejárati ajtó csapódása, a lift tompa zúgása még visszhangzott a folyosóról, majd csend telepedett a lakásra.
Nóra lassan végigsétált a nappalin, végigsimított a falon. A saját otthonuk. Pontosabban: az ő nevén lévő lakás. Amikor az ügyintézés zajlott, a hitelközvetítő egyértelműen kijelentette, hogy Márkot nem érdemes bevonni. Feketén kapja a fizetését, ráadásul van egy hitelkártyája és egy korábbi kölcsöne – a bank csak akadékoskodna. Nóra viszont könyvelő, öt éve ugyanazon a munkahelyen, hivatalos jövedelemmel. Nála nem lesz gond az elbírálás. Így is történt: egy hét alatt rábólintottak.
A kölcsön az ő nevén futott. A felelősség is.
Elővette a számológépet – régi reflexe volt, hogy számok mögé bújik, ha ideges. A havi törlesztő harminckétezer forint. Rezsi: nagyjából ötezerrel számolt. Élelmiszer, közlekedés, a tavaly óta görgetett hitelkártya-tartozás. A számok katonás rendben sorakoztak egymás alatt, ismerősek és kíméletlenek.
A hűtőre tette a számológépet, egy „Minden rendben lesz” feliratú mágnes alá, amit az édesanyjától kapott a legutóbbi születésnapjára.
Amikor becsukta a jegyzetfüzetet, megszólalt a telefon. A kijelzőn ez állt: Katalin.
– Nórikám, szervusz. A környéken járok, gondoltam, benézek, megnézem, hogy rendezkedtetek be. Ugye már beköltöztetek?
– Igen, már itt lakunk. Jöjjön nyugodtan, Katalin.
– Negyedóra, és ott vagyok.
Nóra körbenézett. Dobozok a fal mellett, csupasz ablakok, a padlón még látszottak a felmosás csíkjai. Sebaj – nem lakberendezési bemutatóra hívta.
Pontosan tizenöt perc múlva csengettek. Katalin bézs ballonkabátban állt az ajtóban, kezében nejlonszatyorral, arcán szigorú, ellenőrző tekintettel.
– Szervusz, Nórikám.
– Tessék befáradni.
Az asszony lassan körbejárta a nappalit. Tekintete megakadt a bontatlan kartonokon, a függöny nélküli ablakokon, a kanapéra halmozott ruhákon.
– Elég szűkös itt minden. Az ablakok teljesen csupaszak, még rendes függöny sincs. A holmik meg szanaszét.
– Most költöztünk be, Katalin. Lépésről lépésre alakítjuk ki.
– Hm.
A konyhában elővett a táskájából egy hűtőmágnest: jegesmedve, alatta felirat: „Pécs – a kultúra városa.” Gondosan a hűtőre tette, kissé arrébb tolva Nóra édesanyjának ajándékát.
– Egy kis emlék otthonról. Hogy ne felejtsétek el, honnan indultatok.
Nóra szó nélkül vizet tett fel forrni.
A tea mellett Katalin hamar rátért arra, ami igazán foglalkoztatta.
– Az én Eszteremnek továbbra sem jut nyugvópontra az élete. Albérletben laknak Gergővel meg a kis Leventével, havi huszonhétezret fizetnek a tulajnak. Az rengeteg pénz kidobva az ablakon! A gyerek hároméves, saját otthon kellene neki, nem idegen falak. Én is náluk húzom meg magam, amíg a házam el nem készül. A kivitelező szeptembert ígért, most már decemberről beszél, sőt talán tavaszról. Egymás hegyén-hátán élünk.
– Nem lehet könnyű – mondta óvatosan Nóra.
– Nektek bezzeg simán ment. Egy pillanat, és jóváhagyták a hitelt. Eszterék már egy éve próbálkoznak. Gergőnek ott vannak a régi kölcsönei – autó, meg még ki tudja mi. A bankok meglátják a terhelést, és azonnal elutasítják. Egyedül Eszter fizetése kevés.
Nóra a csészéjét szorongatta, hogy melegítse a kezét.
– Egy megfelelő kezes kellene nekik. Valaki tiszta hitelmúlttal, hivatalos fizetéssel. Az ilyen ügyfeleket szeretik a bankok.
Ekkor kattanást hallottak az előszobából: Márk jött haza. Benézett a konyhába, és meglepetten látta az anyját.
– Szia, anya. Nem szóltál, hogy jössz.
– Talán időpontot kell kérnem a saját fiamhoz?
Márk puszit adott neki, majd leült. Nóra töltött neki is teát.
– Épp Eszterről beszélgettünk – folytatta Katalin. – Kezesre lenne szükségük. Gergőt a hitelei miatt nem fogadják el, Eszter egyedül kevés. Ti már felvettétek a saját kölcsönötöket, de a húgodra nem gondoltál, fiam. Ismered: büszke és megbízható, sosem kérne maga segítséget. Ezért kérem én. Ha Nóra vállalná a kezességet, az hatalmas segítség lenne.
– Anya, nekünk is ott a saját hitelünk – tárta szét a karját Márk.
– Ketten együtt szép jövedelmetek van, beleférne.
Nóra letette a csészét.
– A hitel kizárólag az én nevemen fut, Katalin. Márk jövedelme nem hivatalos, a tanácsadó javasolta, hogy ne szerepeljen a szerződésben.
Katalin elhallgatott. Tekintete lassan Nórára siklott, éles, fürkésző pillantással mérte végig, mintha most kezdene igazán számolni valamivel. A konyhában hirtelen sűrűbb lett a levegő, és Nóra érezte, hogy a beszélgetés még korántsem ért véget.