A ruhadarabok válogatás nélkül landoltak a sporttáskában. Pólók, blúzok, szoknyák, a vastag, bordó köntös – Eszter egy pillanatra sem torpant meg, gépiesen, mégis kérlelhetetlen eltökéltséggel pakolt.
– Teljesen elment az eszed?! – üvöltötte Gábor, és dühében ökölbe szorult a keze. – Azonnal fejezd be!
Eszter ügyet sem vetett rá. A fotel mellől előhalászta Ilona papucsát, és azt is a többi közé hajította. Az anyós kapkodva próbálta kimenteni a holmiját, egyik tárgyat a másik után rántotta volna vissza.
– Kislányom, nyugodj meg! – csuklott el Ilona hangja a felháborodástól. – Egy család vagyunk!
Eszter hirtelen megfordult, tekintete villámokat szórt.
– Család? Az nem család, amelyik a gyerekkori fényképeimet a szemét közé dobja!
Ilona megtorpant, hátrált egy lépést a fal irányába. Gábor megpróbálta kirántani a táskát Eszter kezéből, de a nő félrelibbent előle.
– Anyám egész életében értünk dolgozott! – kiabálta a férfi. – Te pedig úgy bánsz vele, mintha senki lenne!
– Öt éven át viseltem el a beszólásaitokat és a beleszólásaitokat – felelte Eszter, miközben nagy nehezen összehúzta a túltömött cipzárt. – Három hónapja pedig úgy élek itt, mintha vendég lennék a saját otthonomban!
Azzal a hálószoba felé indult, és már Gábor ruháit kezdte leszedni a polcokról. Pulóverek, ingek, nadrágok kerültek egy másik táskába. A férfi a nyomában járt.
– Gondolkodj már! – ragadta meg Eszter csuklóját. – Hová menjünk?
– Oldjátok meg – rántotta ki a kezét. – Menjetek Márkhoz.
– Márknál nincs hely! – harsant fel Ilona a nappaliból. – Ott kisgyerek van!
– Itt pedig én vagyok! – vágott vissza Eszter, és kivitte a két megpakolt táskát az előszobába.
Letette őket az ajtó mellé, majd visszament a maradékért: cipőkért, Ilona sminkcuccaiért, az éjjeliszekrényen heverő apróságokért. Semmit nem hagyott hátra.
– Meg fogsz őrülni egyedül! – kiáltotta Gábor, miközben magára kapta a kabátját. – Még könyörögni fogsz, hogy jöjjünk vissza!
Eszter válasz helyett szélesre tárta az ajtót. Ilona szipogva gyűjtötte össze az utolsó tárgyakat egy nejlonszatyorba.
– Gondold át, kérlek – próbálkozott utoljára. – Hová menjünk most?
– Oda, ahol eddig is megvoltatok nélkülem – érkezett a higgadt felelet.
Gábor felkapta a táskáját, és dühösen kiviharzott. A küszöbről még visszanézett, arca eltorzult a haragtól. Ilona követte, csomagokkal a kezében. A lépcsőházból még visszakiáltott:
– Hálátlan vagy! Mindig csak a javadat akartuk!
Eszter szó nélkül becsukta az ajtót. Kétszer ráfordította a kulcsot, majd a biztonsági láncot is beakasztotta. Kintről még hallatszott némi zörgés, felindult hangfoszlányok, aztán a lift csapódása – végül csend.
A nő az ajtónak dőlve állt, és mélyeket lélegzett. Hónapok óta először nem szólt a televízió háttérzaja, nem nyöszörgött a kanapé Ilona súlya alatt.
Lassan végigsétált a lakáson. A nappaliban visszahúzta a kanapét a régi helyére, a tévét is elfordította. A szobanövényeket sorra visszatette az ablakpárkányra, ahol mindig is álltak.
Amikor végzett, leült, és az ölébe vette a megmentett fényképalbumot. Lapozgatni kezdte: iskolai ünnepségek, öt gyertyás torta, óvodai búcsú.
Egyszer csak felnevetett. Először halkan, hitetlenkedve, majd egyre felszabadultabban. A nevetés sírásba csapott át, aztán ismét kacagásba. Könnyek folytak az arcán, miközben az albumot a mellkasához szorította.
A lakás újra az övé volt.
Csak az övé.