A bűntudat úgy csapott le rá, mint egy hirtelen jött árhullám, és elsodorta minden ellenérvét.
– Jól van… – lehelte alig hallhatóan. – Maradhat egy ideig.
Egy héttel később Ilona már a nappaliban rendezkedett be. Három hatalmas bőrönddel érkezett, és szinte az első perctől kezdve átalakította a lakást. A televízió új helyre került, az ablak mellé, a kanapét a szemközti falhoz húzta, Eszter gondosan ápolt növényeit pedig száműzte az erkélyre.
– Így sokkal világosabb – magyarázta magabiztosan, miközben ide-oda tologatta a bútorokat. – Ezek a cserepek csak fogják a port.
Eszter szó nélkül állt, és nézte, ahogy a nappali, amely valaha az ő menedéke volt, lassan egy idegen hálószobájává alakul. Gábor lelkesen segített az anyjának, cipelte a dobozokat, igazgatta a függönyt.
– Anyu, megfelel így? Kényelmes lesz? – kérdezte gyengéd hangon.
– Majd csak kibírom – sóhajtott Ilona. – Bár igazán szűkös ez a hely.
Három hónap telt el. Eszter úgy érezte, mintha saját otthonában vendég lenne – vagy még inkább betolakodó. Halk léptekkel járt-kelt, igyekezett észrevétlen maradni. Minden apró zajért elnézést kért, még azért is, ha túl hangosan tette le a bögrét az asztalra.
Ilona fokozatosan átvette az irányítást. Egyik nap egyszerűen kidobta Eszter mosóporát, és közölte, hogy ezentúl az általa használt márka kerül a gépbe. A bevásárlásnál sem volt kegyelem.
– Ne azt a drágább felvágottat vedd – utasította a hentespult előtt. – Tökéletes a sima is. Felesleges szórni a pénzt.
Reggelenként Eszter takarított, miközben anyósa éles tekintete minden mozdulatát követte. Összeszedte a szemetet, kivitte a kukához. Amikor a zsákot a nagy tárolóba borította, valami ismerős villant meg a hulladék között. Közelebb hajolt – és megdermedt.
A gyerekkori fotóalbuma volt az. Az egyetlen, amely túlélte a költözéseket, benne az óvodai csoportkép, az első iskolai bizonyítvány mellé tűzött fénykép, minden apró emlék a múltjából.
Reszkető ujjakkal húzta ki a szemétből. A borítót teafoltok csúfították el.
– Ilona… – szólalt meg, amikor visszalépett a nappaliba. – Ez miért volt a kukában?
Az asszony a televíziót bámulta, még csak rá sem pillantott.
– Az? Kidobtam. Semmi értelme őrizgetni ezt a kacatot, csak a helyet foglalja.
– Ezek az én gyerekkori képeim! – csuklott el Eszter hangja.
– Ugyan már. Régi limlom – legyintett Ilona. – Nem kell minden vacakhoz ragaszkodni.
Abban a pillanatban valami végleg elpattant Eszterben. A három hónapnyi lenyelt szó, megaláztatás és némaság egyszerre tört felszínre.
– Elég volt! – kiáltotta. – Takarodjatok innen! Azonnal hagyjátok el a lakásomat!
Ilona felugrott a kanapéról, arca eltorzult a dühtől.
– Hogy beszélsz te velem? Idősebb vagyok nálad! Tudd, hol a helyed!
A hálószoba felől Gábor rontott elő, ziláltan, és a helyzet felmérése nélkül az anyja mellé állt.
– Anyám nem megy sehova! – ordította Eszterre. – Ha valaki távozik, az te leszel!
Eszter azonban már nem remegett. A kitörő indulat helyét dermesztő nyugalom vette át. Tekintete hidegen siklott végig rajtuk.
– Ez a lakás az én nevemen van – mondta halkan, de rendíthetetlenül. – Egyedül én döntök arról, ki maradhat itt.
– Hogy képzeled ezt? – lépett közelebb Gábor, arca vörösen izzott. – A férjed vagyok!
– Volt férjem – felelte Eszter, és a szekrényhez fordult.
Elővett egy nagy sporttáskát, lehúzta a cipzárját, és határozott mozdulatokkal elkezdte beledobálni Ilona holmiját.