– Tessék? – kapta fel a fejét Levente.
– Nem tudok együtt élni valakivel, aki folyton megaláz – felelte Nóra halkan, de határozottan.
A férfi csak ekkor döbbent rá a helyzet súlyára. Nem Nóra fájdalma érdekelte, hanem hogy mit szólnak majd a barátok. „Mit fognak gondolni rólam? Hogy cserbenhagytam?” – pánikolt magában. Másnap virágcsokorral, csokoládéval állított haza, bocsánatért esedezett, ígérgetett fűt-fát. A lelkesedése azonban pár hét alatt elpárolgott.
Egy ismerős esküvőjén, néhány ital után ismét előjött belőle a gúny. Hangosan odavetette:
– Csak óvatosan a székekkel, mert ha Nóra leül, még beszakad alattuk!
Dermedt csend lett. Nóra most először nem nyelte le a sértést.
– Inkább a saját hasaddal foglalkozz – vágott vissza. – Azt sem az edzőteremben szedted össze.
Nevetés futott végig az asztaltársaságon, ezúttal Levente rovására. Elpirult, de nem fogta vissza magát.
A torta felszolgálásakor kitépte Nóra kezéből a tányért.
– Nekem két szelet jár! Neki nem ajánlott az édesség. Otthon is Hordónak hívom! – röhögött.
Senki sem csatlakozott hozzá.
Nóra nyugodtan felállt. – Azt hittem, hordónak lenni szégyen – mondta tisztán csengő hangon. – De rájöttem, szemetesnek rosszabb. Az ifjú párnak boldog életet kívánok! Én pedig most megszabadulok a feleslegtől. Levente, szabad vagy. Elkapom a menyasszonyi csokrot, és keresek egy valódi társat.
A csokrot felvette, majd kisétált a teremből. Taps kísérte.
Levente elsápadva indult utána, de már nem érte utol. Otthon üres szekrények fogadták. Sem üzenet, sem magyarázat nem maradt. Reggel Nóra beadta a válókeresetet.
A gyermek apjaként Leventét tüntette fel, a tartásdíjat is elindította. Új életet épít – nehezen, de tiszta lappal. Mellette cseperedik a kislánya, aki szerencsére egyetlen vonásában sem hasonlít az apjára.