Nóra sosem tartozott azok közé a nők közé, akik a hibátlan, magazinba illő családi idillről álmodoznak – egyforma pulóverekről, kandalló előtti fotókról, erőltetett, széles mosolyokról. Tízéves volt, amikor az apja kilépett az életükből, és ő akkor megtanulta: a mesék nem a valóságról szólnak. Az élethez tervezés, felelősség és tudatos döntések kellenek. Elhatározta, hogy harmincéves kora előtt nem vállal gyermeket – csak akkor, ha már biztos háttér, saját otthon és kiszámítható jövő áll mögötte. A munkájában egyre feljebb jutott, és a tervei reálisnak tűntek.
A férje, Levente azonban egészen másképp gondolkodott. Ahogy sorra születtek a barátai gyerekei, benne is fellobbant a vágy, és egyre gyakrabban hozta szóba a témát.
– Fiút szeretnék – mondta határozottan.
– Én is. Csak nem most – felelte Nóra.
– De én igen! Készen állok!
– Szerintem még nem…
– Dehogynem! Haladok a ranglétrán, van házunk. Megoldom.
– Ezt át kell gondolni – próbált higgadt maradni Nóra.
– Nincs min gondolkodni! Már viccelődnek is rajtunk: öt éve együtt, és még mindig nincs gyerek.
Levente szenvedélyesen érvelt, mintha attól tartana, hogy lemarad a többiek mögött. Amikor aztán a teszt váratlanul két csíkot mutatott, Nóra végül beadta a derekát.
– Úgy látszik, eljött az idő. Szülők leszünk.
– Ez az! Mintaszerű apa leszek! – kapta fel nevetve a karjába.
Az első hetekben minden szinte filmszerű volt. Levente lelkesen játszotta a gondos férj szerepét: posztolt a közösségi oldalakon „készülök az apaságra” felirattal, nevelési cikkeket bújt, vitákba bonyolódott a gyerekpszichológiáról, neveken ötletelt, sőt még arról is ábrándozott, milyen jövőt épít majd a fiának. Nóra ekkor még hitte, hogy ez a lelkesedés tartós marad.