A lelkesedése odáig fajult, hogy horoszkópokat böngészett, és komolyan fejtegette: ha nyáron érkezik a baba, biztosan örökli majd az ő lobbanékonyságát és életerejét. Büszkén kísérte Nórát minden vizsgálatra, jelentkezett vele együtt szülésfelkészítőre, s ünnepélyesen kijelentette, hogy a szülőszobán is mellette lesz.
Nóra meghatódva figyelte mindezt. Úgy érezte, szerencsés – mintha Levente még nála is jobban várná a kisbabát.
A varázs azonban a negyedik hónap táján észrevétlenül megkopott.
Ahogy a hasa kerekedni kezdett, megjelentek a vizesedések és az állandó fáradtság, Levente figyelmessége ingerültségbe fordult. A felesége testén végbemenő változások már nem töltötték el büszkeséggel; inkább idegenkedve szemlélte őket, és mindezt csipkelődő tréfák mögé rejtette.
– Szervusz, hordó. Átvészelted az éjszakát? Nem repedtél meg? – vigyorgott egy reggel.
– Tessék? – dermedt meg Nóra.
– Nézz csak magadra. A lábad, mint két dob, az arcod is felpuffadt.
– Ha hordó, akkor legalább mézzel teli – morogta halkan.
Próbálta a férje kimerültségére fogni a beszólásokat, pedig neki sem volt könnyű elfogadni a teste változásait. Az orvos tanácsára átalakította az étrendjét, tornázni kezdett, és egy időre javult is a helyzet.
Csakhogy a várandósság nem pusztán néhány pluszkiló.
– Levente, húzd fel kérlek a ruhámon a cipzárt, nem érem el – kérte egy este.
A férfi segítség helyett gyanakvóan végigmérte.
– Nem jön össze? Mondtam, hogy vissza kellene fogni az evést.
– Nem kedvtelésből hízom! A testem így működik most! – csattant fel Nóra.
– Ugyan már…
– Minden kismamának nő a hasa. Ez természetes!
– Ugyan, ez csak kifogás – legyintett, majd előkapta a telefonját. – Nézd csak! – és egy fitneszedző lapos hasú fotóját tolta elé bizonyítékként.