– Meg ne mozdulj! – üvöltötte András, a hangja betöltötte a szűk előszobát. – Egy lépést sem teszel felé!
– Akkor vidd el innen te! – tört ki Krisztinából minden visszafojtott indulat. – Takarítsd el ezt a bűzlő képmutatót az otthonomból!
András Mária könyökét ragadta meg, de nem azért, hogy kivezesse, hanem hogy maga mögé húzza, mintha pajzs lenne. A levegő egyetlen szikrává sűrűsödött köztük; a gyűlölet szinte tapinthatóvá vált a keskeny térben.
– Azonnal eltűnsz innen, érted? – rázta meg Krisztina vállát András. – Kérj bocsánatot! Most rögtön!
Krisztina alig hallotta a szavait. Csak a férfi eltorzult arcát látta maga előtt, és a válla fölött Mária elégedett, sunyi félmosolyát. Az idősebb nő szája sarkában diadal bujkált. Pontosan ezt akarta elérni.
Ez volt az a pillanat, amit Krisztina képtelen volt lenyelni.
– Engedj el! – csattant fel, próbálva kiszabadítani magát. András ujjai olyan erősen vájtak a húsába, hogy tudta, másnap lilás foltok virítanak majd ott. A fájdalom azonban eltörpült a felismerés mellett, amely jeges tisztasággal hasított belé: vége. Most, ebben a másodpercben ért véget minden, miközben annak az embernek a dühödt tekintetébe nézett, akivel három évig osztozott az ágyon.
– Térdre előtte! – fröcsögte András, nyálpermettel az arcán. – Az anyám előtt! Azonnal!
Mária a háta mögött megigazította a vállán lógó, szeméttől bűzlő táskát. Már nem tettette az áldozatot. Úgy állt ott, mint egy hadvezér, aki a végső kapitulációra vár. A szeme csillogott az elégtételtől. Úgy hitte, megtörte a menyét.
– Soha – suttogta rekedten Krisztina.
András hörgött egyet, elengedte az egyik karját, és ütésre lendítette a kezét. A pofon azonban nem csattant el. Mária, hogy még jobban felszítsa a jelenetet, előrébb lépett.
– Andriskám, ne bántsd, hiszen nincs eszénél… – gügyögte mézes hangon, miközben csípővel meglökte Krisztinát.
Ez volt a végzetes hiba.
Krisztina észrevette a mozdulatot. Látta, ahogy az anyós áthelyezi a testsúlyát, ahogy a koszos táska kibillen, és ahogy egy pillanatra elveszíti az egyensúlyát. Benne pedig elszakadt az a láthatatlan kötél, amelyet évek óta feszített a folyamatos lekezelés, a kéretlen tanácsok és az efféle „ellenőrzések”.
Nem hátrált meg. Nem az ütés elől próbált kitérni. Előrelendült.
Minden megaláztatását, a tönkretett estét, a sárba tiport önérzetét egyetlen mozdulatba sűrítve, két tenyérrel mellkason taszította Máriát.
– Tűnjetek el mind a ketten! – szakadt ki belőle.
Mária felsikkantott. A szeme elkerekedett, ahogy hátratántorodott, egyenesen Andrásnak. A férfi, aki fél lábon, ütésre emelt kézzel állt, ösztönösen kapott az anyja után. De a lendület, a zsíros sártól síkos padló és a küszöbnél heverő cipők összjátéka könyörtelen volt.
András lába kicsúszott alóla. Megbotlott a saját bakancsában, és egyensúlyát vesztve hátrazuhant a nyitott ajtón át.
– Anya, vigyázz! – ordította, de már késő volt.
Ketten együtt estek ki a lépcsőházba, egy összegabalyodott, kapálózó kupacban. Mária éles kiáltással landolt a fián, teljes súlyával a koszos betonra nyomva őt. A táska végleg megadta magát: krumplihéjak, átnedvesedett blokkok és kávézacc repült szét, beterítve András zakóját és a szomszéd lábtörlőjét.
A csattanás visszhangzott az emeletek között. András fájdalmasan felnyögött, amikor könyöke a fémkorlátnak ütődött. Mária vergődött rajta, próbált feltápászkodni, miközben kétségbeesetten söpörte le magáról a szemetet.
Krisztina az ajtóban állt, zihálva. A haja kócosan hullott az arcába, a mellkasa hevesen emelkedett, mégis furcsa könnyebbséget érzett, mintha egy mázsás kőtömb gördült volna le róla. Lenézett a lépcsőházban küszködő párosra: András arcára, amelyet fájdalom és megszégyenülés torzított el, és Máriára, aki elkenődött sminkkel jajveszékelt.
– Halott ember vagy! – kiáltotta fel András, felpillantva. A tekintetében fenyegetés izzott. – Ezt még megbánod!
– Próbáld meg – felelte hűvösen Krisztina.
– Segítség! Rendőrt hívok! – visította Mária, miközben négykézláb próbált felállni. – Emberek, gyilkos!
Az egyik ajtó résnyire nyílt, egy kíváncsi tekintet villant ki rajta, de Krisztina ügyet sem vetett rá. Csak Andrást nézte.
– Nálad vannak a kulcsaid – mondta olyan hangon, amely keményebb volt az acélnál. – De nem sokáig lesz rájuk szükséged.
– Mi van? – dermedten ült a szétszórt hulladék közepén. – Ne merészeld…
– Nem fogsz visszajönni – szakította félbe. – Választottál, András. Őt választottad. Íme, a családod. Élvezd.
Hátrált egy lépést a lakás belseje felé. András arcán átfutott a felismerés.
– Ne! – ugrott volna fel, az anyját félrelökve, aki újra a betonra huppant. – Ez az én lakásom is!
– A zárakat azonnal lecseréltetem – mondta Krisztina hangosan, hogy a szomszédok is hallják. – Hívok egy szakembert. Ha pedig betöröd az ajtót, rendőrt hívok. És hidd el, a látleleteddel együtt olyan feljelentést teszek, hogy évekig ügyvédre költheted a pénzed.
– Ribanc! – rikácsolta Mária, a korlátba kapaszkodva. – Andriskám, ne hagyd!
András az ajtó felé vetette magát, de Krisztina gyorsabb volt.
Teljes erejéből becsapta a nehéz fémajtót. A dörrenés elvágta a káromkodásokat és a szemétszagot.
Kattant a felső zár. Még egy fordulat.
Aztán az alsó. Végül a retesz.
Kívülről tompa csapások érték az ajtót.
– Nyisd ki! – üvöltötte András. – Széttöröm!
Krisztina hátát a hideg fémnek vetette. A szíve a torkában dobogott, a keze remegett, de félelem nem maradt benne. Csak kiégett üresség, amelyben már nem volt hely sem Mária álságos „gondoskodásának”, sem András árulásának.
Lassan lecsúszott a padlóra. A túloldalon tovább dörömböltek, Mária átkozódott, András ököllel verte az ajtót.
A szeme a szekrény tükrére tévedt, ahol a nyers húsdarab még mindig lassan csúszott lefelé, véres csíkot húzva maga után.
Elővette a telefonját. A kijelző ép maradt. Gyorsan rákeresett: „Zárcsere azonnal, éjjel-nappal, sürgős kiszállás.”
Tárcsázott.
– Jó estét, zárszerviz – szólt bele egy férfihang.
– Jó estét – felelte Krisztina, miközben a kilincs vadul rángatózott kívülről. – Az összes zárat ki szeretném cseréltetni. Most. A legbiztonságosabbra. Kifizetem a sürgősségi díjat is.
Hallgatta a választ, a háttérben a dörömbölést. És életében először aznap este halvány, keserű mosoly suhant át az arcán.
Az ünnep romokban hevert.
De a szemetet végre kivitte. Mindet, egy szálig.