– Azt állítottad, hogy nem tudok választani. Hogy csak szórom a pénzt.
Mária kihúzta magát, állát dacosan felszegte.
– És most is ezt mondom! – csattant fel. – Képtelen vagy beosztani a pénzt, és fogalmad sincs, mit veszel! András megszakad a munkában, te meg kidobod az ablakon, amit keres. Romlott húst hozol haza! Ezt bárki megmondaná…
Nem fejezhette be.
Krisztina egyetlen szó nélkül megemelte a vödröt. A mozdulat gyors volt és határozott, mintha már számtalanszor lejátszotta volna fejben. Nem egyszerűen kiöntötte a tartalmát – pontosan a drága bőrtáska tátongó nyílása fölé fordította, amelyet az anyósa olyan gondtalanul szorított a karjához.
A nehéz, lucskos massza cuppanva zúdult lefelé. A zsírtól csúszós, pácolt steakek tompa puffanással estek a táska aljára, maguk alá temetve az iratokat, a pénztárcát és a telefont. Utánuk ömlött a kávézacc, a krumplihéj és minden egyéb konyhai hulladék. A levegőben azonnal szétterült a szemét bűze, dohos, savanykás szag keveredett a nyers hús fémes illatával.
Egy pillanatig dermedt csend ült a konyhára.
Mária lehajtott fejjel bámulta a táskája belsejét, mintha nem hinné el, amit lát. Látta, ahogy a barna lé beszivárog a bézs bélésbe, ahogy a zsíros foltok lassan szétterülnek a finom bőrön, és ahogy a kedvenc rúzsa eltűnik a kávézacc sűrűjében.
– Áááá! – sikoltása éles volt és metsző, mint amikor fém találkozik fémmel. – Te megőrültél?! Mit műveltél, te…! Ez egy „Michael Kors”! Andrástól kaptam!
Kétségbeesetten rázni kezdte a táskát, hogy kirázza belőle a mocskot, de a súlyos húsdarabok beakadtak a belső zsebekbe. A krumplihéjak szanaszét repültek, beterítve a padlót, a székeket, sőt magát Máriát is.
– Vidd – mondta Krisztina jéghideg hangon, és a kiürült műanyag vödröt a sarokba hajította. A falnak csapódott, majd hangosan végiggurult a kövön. – Most már a tiéd. Ha annyira spórolni akarsz, vidd haza, mosd meg, süsd ki. Vacsorára még jó lesz.
– Ezt megfizeted! – ordította Mária, miközben próbálta előhalászni a telefonját, amely most inkább hasonlított egy sárdarabra. Ujjai azonnal zsírosak és koszosak lettek. – Bíróságra viszlek! Rendőrt hívok! András meg fog ölni!
A mosogató felé kapkodott, hogy beleborítsa a táska tartalmát és megmentse, ami menthető. Krisztina azonban gyorsabb volt. Egy lépéssel elé állt, elzárva az utat a csaphoz.
– Nem – mondta keményen. – Az én konyhámban te nem mosol semmit. Ez tiszta hely. Te pedig most egy mozgó szemétdomb vagy.
– Engedj! Le kell tisztítanom! – Mária dühösen meglökte menyét, piszkos kezével a vállába markolva. Krisztina világos blúzán azonnal barna, zsíros folt éktelenkedett.
Ez volt az utolsó csepp.
Krisztina lenézett a foltra, majd lassan felemelte a tekintetét az anyósa eltorzult arcára. Valami végleg elszakadt benne. Nem számított többé, hogy ő András anyja. Nem számított az illem, a neveltetés, a türelem. Csak a tiszta, koncentrált harag maradt.
– Takarodj innen! – üvöltötte úgy, hogy Mária hátrahőkölt. – A szemeteddel együtt!
Mária idegesen kapkodott a konyhában. A táska varrásain már átszivárgott a barnás lé, sötét cseppekben hullva a padlóra.
– Azonnal felhívom Andrást! – visította, csúszós ujjakkal próbálva életre kelteni a telefonját. – Majd ő elintéz téged! Könyörögni fogsz még!
– Azt csinálsz, amit akarsz, de nem itt! – Krisztina felkapta az asztalról a szalvétatartót, és a folyosó irányába hajította. A papírok fehér felhőként repültek szét. – Kifelé!
– Nem megyek sehova! – makacskodott Mária. – Addig innen el nem mozdulok, amíg nem veszel nekem egy új táskát! Azonnal utald át az árát! Ötvenezer forint!
A nő arcátlan követelőzése szinte abszurd volt. Könyékig mocsokban állva pénzt követelt.
Krisztina felnevetett. Röviden, élesen, szinte ijesztően.
– Pénzt? – kérdezett vissza. – Kidobtad a tízezres vacsorámat, most meg kártérítést akarsz? Adok én pénzt. Vonatjegyre.
Közelebb lépett. Mária riadtan hátrált, a mellkasához szorítva a bűzlő táskát, mintha csecsemő volna. A kosz szétkenődött a kötött kardigánján és a nyakán.
– Ne gyere közelebb! – sikoltott. – Megbolondultál!
– Mondtam, kifelé.
Krisztina nem várta meg, hogy önként induljon. Megragadta Mária szabad karját. A szorítása kőkemény volt. Az anyósa felszisszent a fájdalomtól.
– Hogy mersz hozzám érni?!
– Lépj!
Egy rántással a folyosó felé húzta. Mária próbált ellenállni, de a sima laminált padlón, papucsban nem sok esélye volt. Krisztinában tombolt az adrenalin; úgy vonszolta, mintha nem is élő ember lenne.
– Segítség! Megöl! – rikácsolta Mária, hátha a szomszédok meghallják. – András! Emberek!
Kiestek az előszobába. Mária a táskás kezével belekapaszkodott az ajtófélfába. A lendülettől egy darab márványos marhahús repült ki a táskából, és egyenesen a gardróbszekrény tükrére csapódott. A véres-zsíros csík lassan csorgott lefelé az üvegen.
– Még a lakást is összekened! – sziszegte Krisztina, és újabb rántással leszakította a kapaszkodó kezét a félfáról.
– Te tetted tönkre az életemet! – fröcsögte Mária. – Boszorkány vagy, mindig tudtam!
Krisztina az ajtóig rángatta. Már csak a zárat kellett kinyitnia, és kirakhatja ezt a rémálmot a lépcsőházba. Keze remegett, de az elszántsága töretlen volt.
– A kulcs… hol a kulcs… – motyogta, miközben egyik kezével a komódon kutatott, a másikkal továbbra is fogva tartva az anyósát.
Mária kihasználta a pillanatot, és erősen belerúgott Krisztina sípcsontjába.
– A francba! – kiáltott fel Krisztina, de nem engedte el. Sőt, még erősebben megszorította, mire Mária most már valódi fájdalomtól sikoltott.
Ekkor kattant a zár.
Valaki kívülről fordította el a kulcsot. Az ajtó lassan kinyílt.
Mindketten megmerevedtek.
A küszöbön András állt. Öltönyben, aktatáskával a kezében, fáradt arccal. A tekintete végigfutott a jeleneten, majd megdermedt. Krisztina zilált hajjal, foltos blúzban szorította az anyját. Mária felismerhetetlen volt: maszatos, bűzlő táskát ölelt, tekintete zaklatottan csillogott. A tükörön pedig komótosan csúszott lefelé a nyers húsdarab.
– Anya? Krisztina? – András hangja megremegett. – Mi történik itt?
Az arca lassan elszürkült, mint a lépcsőház falai. Az aktatáska tompa puffanással esett a földre, de észre sem vette. A szag azonnal megcsapta – rothadó hulladék, nyers hús és az anyja erős parfümjének keveréke.
– Ti… mit csináltok? – kérdezte rekedten. Tekintete ide-oda cikázott a barna folton Krisztina blúzán és az anyja arcán csorgó kávézacc között.
Mária egyetlen másodperc alatt váltott. A harcias düh eltűnt az arcáról. Térdei megremegtek, teste elernyedt, és teljes súlyával Krisztina karjára nehezedett.