– Azt hittem, ma késő estig bent maradsz. András mondta, hogy mostanában éjszakába nyúló értekezleteitek vannak – jegyezte meg Mária anélkül, hogy elfordult volna az ablaktól. Lassan kavargatta a teáját, a kanál fémes csörrenése egyenletes, idegesítő ütemben verte vissza a porcelán falát.
Krisztina a konyha küszöbén torpant meg, még a cipőjét sem húzta le. Az egyik kezében egy szatyor lógott benne egy üveg testes, száraz vörösborral, a másikban a kulcscsomó, amely most fájdalmasan mélyedt a tenyerébe. Néhány perccel korábban még úgy érezte, mintha a budapesti felhőkarcolók tetején lebegne – három év kemény munkája után végre osztályvezetővé nevezték ki. Most azonban ez a magasság szabadesésbe váltott. Mindössze csendre vágyott, egy pohár borra és arra a tökéletes steakre, amely a hűtő frissentartó rekeszében várta.
– Jó estét, Mária. Úgy tudtam, csak szombaton érkezik – mondta higgadtságot erőltetve magára, miközben a hűtőhöz lépett. – András nem szólt semmit.
– Gondoltam, megleplek benneteket. Benézek, megnézem, hogyan él a fiatalság. Rendet is teszek kicsit. Nálatok mindig áll a por a sarkokban, alig lehet levegőt venni.
Krisztina nem reagált. Túl fáradt volt ahhoz, hogy vitába szálljon egy olyan lakás tisztaságáról, amelyet hetente kétszer takarító cég hozott rendbe. Kinyitotta a hűtőajtót, és már szinte hallotta képzeletben a sercegő vaj hangját, érezte a rozmaring illatát.
A tekintete automatikusan a második polcra siklott. Üres.
Pislogott egyet. Talán András tette át máshová? Végignézte az összes rekeszt: joghurtok, sajt, zöldségek, egy üveg olívabogyó. De a hús sehol. A két hatalmas, gyönyörűen márványozott ribeye, amelyért szemtelenül sok pénzt fizetett a piacon egy termelőnek, egyszerűen eltűnt.
– Mária… – szólalt meg lassan, a hűtőajtót nyitva hagyva. A hideg végigkúszott a lábán, mégis forróság öntötte el. – Hol van a hús? Egy vákuumcsomag volt itt.
Az anyós nagyot kortyolt a teájából, majd hangosan csettintett.
– Ja, az? Kidobtam.
Krisztina nagyon lassan fordult felé.
– Tessék?
– Azt mondtam, kidobtam. Nem hallasz? – Mária végre ránézett, és a tekintetében megingathatatlan bizonyosság ült. – Kinyitottam a hűtőt, megláttam azt a fekete, csúf darabot, benne valami zavaros lével. Rögtön tudtam, hogy megromlott. Gondoltam, teljesen kimerültél, már azt sem veszed észre, hogy rohad az étel. Még a végén megbetegedtek, Andrásnak meg holnap dolgoznia kell. Inkább megszabadultam tőle.
Krisztina fülében zúgás támadt. A szája kiszáradt. Szárazon érlelt marhahús volt – természetes, hogy sötét a színe. Különleges fogásnak szánta erre az estére.
Hirtelen mozdulattal kirántotta a mosogató alatti szekrény ajtaját, és előhúzta a szemetest.
A tetején, krumplihéjak, ázott teafilterek és zsíros papírdarabok között ott feküdtek a steakek. A vákuumfólia csúnyán fel volt vágva, a hús pedig egy olajos konzervdobozhoz tapadt. Mária nem egyszerűen kidobta a csomagot – felnyitotta, hogy a tartalmát egyenesen a koszba öntse.
– Kibontotta… – suttogta Krisztina. Belül sűrű, fekete düh kavargott benne. – Szándékosan tette tönkre, hogy ne lehessen megmenteni?
– A zacskó viszont jó minőségű volt – vont vállat Mária. – Kimostam, jó lesz András szendvicseihez. A romlott húsnak pedig ott a helye a szemétben. Te meg, Krisztina, nem értesz a bevásárláshoz. A piacon rád sóztak valami selejtet, te pedig boldogan kifizetted. A friss hús rózsaszín, nem ilyen sötét, mint egy talp.
Krisztina a tönkretett vacsorát bámulta. Az elrontott ünnepet. Azokat a darabokat, amelyek majdnem annyiba kerültek, mint az előtte ülő asszony félhavi nyugdíja. De nem is az összeg fájt igazán. Hanem a tolakodó beavatkozás, az a leplezett rosszindulat, amely gondoskodásnak álcázta magát.
Egy hirtelen mozdulattal visszalökte a kukát a helyére.
– Maga teljesen megőrült? Azok márványos steakek voltak a születésnapomra! A kukába hajította őket, mintha moslék lenne? Takarodjon ki a konyhámból, mielőtt én hajítom ki!
Mária félrenyelte a teát, a csészét olyan erővel tette le, hogy kilöttyent a folyadék az abroszra.
– Hogy beszélsz velem? – csattant fel. – Én csak jót akartam, te hálátlan!
– Jót? – Krisztina az asztalhoz lépett, szinte fölé tornyosult. – Pontosan tudta, mi az! Látta az árcédulát! Egyszerűen nem viseli el, ha valami jobbat eszünk, mint az a fagyasztott, kenyérrel dúsított fasírt, amit maga főz!
– Ne üvölts velem a fiam lakásában! – sikította Mária, arca foltokban vörösödött. – Megmondom Andrásnak, mivel akartad etetni! Romlott hússal, vagyonokért! Szóród a pénzt, mint a bolond! Én mentettelek meg benneteket a kórháztól!
– Elég – mondta halkan Krisztina.
– Mi az, hogy elég?
– Kifelé. Most.
Krisztina felkapott egy konyharuhát, és ingerülten a mosogatóba dobta.
– Azonnal hagyja el a konyhámat, mielőtt a „rendcsinálásával” együtt teszem ki!
Mária lassan felállt, színpadias méltósággal eligazította a kardigánját. Az egyik széken ott pihent az új bőrtáskája – András ajándéka az előző kerek évfordulóra.
– Elmegyek – sziszegte. – De ide többé be nem teszem a lábam. Majd András eldönti, mit kezd a hisztérikus feleségével. Romlott húst vesz, aztán még neki áll feljebb. Inkább orvoshoz kellene menned, kislányom, mert az idegeid tropák.
Megfogta a táska fülét, látványosan jelezve, mekkora szívességet tesz azzal, hogy távozik erről az „elviselhetetlen” helyről. Krisztina tekintete a félig lehúzott cipzárra siklott. Belül tiszta bélés, pénztárca, iratok…
Aztán a kukára nézett. Valami átkattant benne. Ha az ő estéje romokban hever, ne maradjon érintetlen másé sem. Már nem volt mit veszítenie.
– Szóval szerinted romlott volt? – kérdezte különös, hűvös mosollyal. – Undorító és veszélyes?
– Az bizony – horkant fel Mária, már a kijárat felé fordulva.
– Akkor igazán nem esik nehezedre levinni a szemetet. Hiszen annyira fontos neked a rend.
Krisztina egyetlen mozdulattal újra kirántotta a szekrényajtót, és kiemelte a kukát.
Mária megtorpant, fél fordulatban. Az arca megnyúlt, amikor meglátta a menyét a vödörrel a kezében. Krisztina szemében olyan elszántság csillogott, amitől még a sokat látott, vitákban edzett asszony hátán is végigfutott a hideg. De hátrálni nem szokott.
– Megbolondultál? Tedd vissza azt azonnal! Nem vagyok a cseléded, hogy utánad hordjam le a szemetet. Intézd el magad a mocskodat!
Krisztina nem felelt. Közelebb lépett. A vödör tartalma undorítóan megmozdult. A krumplihéjba és kávézaccba ragadt húsdarabok groteszk látványt nyújtottak, zsír és teaáztatta papír fedte őket – tökéletes eszközzé váltak a megtorláshoz.
– Azt mondtad, ehetetlen – szólalt meg halkan, egyenesen Mária szemébe nézve. – Azt állítottad, hogy én nem…