– András… – jajdult fel Mária olyan szánalmas hangon, hogy Krisztina állkapcsa önkéntelenül megfeszült. – Kicsim, segíts rajtam! Meg akar ölni! Nézd meg, mit tett velem!
A férfi mintha hirtelen ébredt volna fel. Két nagy lépéssel átszelte az előszobát, közben majdnem rátaposott a saját cipőjére, és durván megragadta Krisztina csuklóját. Ujjai satuként szorultak rá.
– Engedd el! – förmedt rá az arcába. A tekintetében nem volt kérdés, sem bizonytalanság. Csak nyers indulat. – Elment az eszed? Azonnal engedd el anyámat!
A váratlan támadástól Krisztina ujjai elernyedtek. Mária azonnal András mögé húzódott, mint egy megvert kóbor kutya, amely végre menedéket talált. Szándékosan maga elé emelte az összekent táskát, amelyből egy darab krumplihéj potyogott András frissen fényesített cipőjére.
– Szeméttel öntött le! – zokogta a nő, és maszatos kezével belekapaszkodott fia zakójának ujjába. – Csak beugrottam megnézni, hogy vagytok, erre nekem rontott! A fejemre borította a vödröt! András, rosszul vagyok… érzem, hogy megáll a szívem! Hívd a mentőket!
András végigmérte az anyját. A zsíros foltokkal, kávézaccal borított, megalázott asszony látványa felkorbácsolta benne a dühöt. Lassan Krisztina felé fordult, orrcimpái remegtek.
– Normális vagy te egyáltalán? – kérdezte halkan, de a hangja jegesebben csengett, mint bármilyen ordítás. – Mit műveltél? Miért értél hozzá? Nézz magadra… úgy festesz, mint egy elszabadult vadállat!
Krisztina a sajgó csuklóját dörzsölte. Valami furcsa, keserű nevetés tört fel belőle. Félelmetes volt ez a helyzet, mégis abszurd. A férjére nézett, és egy idegent látott. Egyetlen kérdést sem tett fel. Nem érdekelte a húsdarab a tükörön, sem a bűz. Csak azt látta, amit látni akart: a „megbántott” anyát.
– Nem akarod megkérdezni, miért történt ez? – nézett egyenesen a szemébe. – Vagy az nem számít? Ő szent, én meg csak a házvezetőnő, aki tűrni köteles?
– Miféle hülyeségeket beszélsz?! – csattant fel András, a nyakán kidagadtak az erek. – Nézz rá! Tetőtől talpig koszban áll! Mit tehetett, amiért te így rátámadtál? Eltört egy poharat? Rosszul nézett rád? Teljesen meghibbantál! Tudtam, hogy nehéz természeted van, de hogy idáig süllyedsz…
– Kidobta az ételt! – vágott közbe Krisztina, és a konyha felé mutatott. – A steakeket, amiket az ünneplésre vettem! Tízezer forint ment a kukába, csak mert ő úgy döntött, szerinte nem frissek! Szándékosan tette, hogy megalázzon!
András egy pillanatra elhallgatott, majd az anyjára nézett. Mária azonnal hangosabb siránkozásba kezdett.
– Az egészségeteket védtem! Büdös volt az a hús! Megmentettelek benneteket, és ez a hála? Nézd meg a táskámat! A te ajándékod volt, ötvenezer forint! Tönkretette!
A férfi ismét a feleségére emelte a tekintetét, és most már undor is vegyült bele.
– Egy darab hús miatt? – kérdezte megvetően. – Anyámra támadtál egy vacak steak miatt? Komolyan?
– Ez nem „vacak steak”! – Krisztina hangja remegett az indulattól. – Ez arról szól, hogy tisztelnek-e ebben a lakásban. Az én pénzem, az én konyhám, az én szabályaim! Turistáskodik a hűtőmben, kidobja a vacsorámat, majd engem néz hülyének! És igen, visszakapta, amit érdemelt! Még hálás is lehet, hogy nem húztam a fejére a vödröt!
– Elég! – András közelebb lépett, fölé magasodott. – Nem érdekelnek a drága elveid! Nem érdekel a húsod! Ő az anyám! Fogalmad van, mit tettél? Megaláztál egy idős embert! Egy vacsora miatt!
– Neked ez csak vacsora – felelte Krisztina keserűen. – Nekem viszont az, ahogyan bánnak velem. És te most ugyanazt csinálod. Meg sem próbálsz meghallgatni.
– Csak egy őrült zagyvaságát hallom! – csattant fel András. Előhúzott egy hófehér zsebkendőt, és gyengéden törölgetni kezdte Mária arcát. – Nyugodj meg, anya. Mindent elintézek.
Mária a fia válla fölött diadalmas pillantást vetett Krisztinára. Abban a tekintetben ott volt a győzelem. Megint sikerült: ő az áldozat, a meny pedig a szörnyeteg. És András – harmincéves létére – újra az anyja oldalára állt.
– Most azonnal bocsánatot kérsz – fordult vissza feleségéhez a férfi, hangja hideg és kemény lett. – Hangosan. Megkéred anyámat, hogy ne haragudjon, amiért úgy viselkedtél, mint egy közönséges nőszemély. Aztán feltakarítasz itt mindent. A táskáját is rendbe hozod. Ha nem megy, holnap veszel egy újat.
Krisztina döbbenten nézett rá. Hová lett az a figyelmes férfi, aki mellett egykor biztonságban érezte magát? Aki azt ígérte, minden helyzetben mellette áll? Most egy kicsinyes, hatalmaskodó ember állt előtte.
– Nem kérek bocsánatot – mondta halkan, de rendíthetetlenül.
– Tessék? – András szeme összeszűkült, és még közelebb lépett. Alig fél méter választotta el őket.
– Azt mondtam, nem. Nem fogok bocsánatot kérni attól, aki szánt szándékkal árt nekem. És nem veszek neki új táskát sem. Hordja ezt. Emlékeztetőnek.
– Elment az eszed? – ragadta meg a vállát, ujjai fájdalmasan mélyedtek bele. – Azt mondtam, kérj bocsánatot! Ebben a lakásban az én szavam számít! Az én pénzemen élsz, úgyhogy tiszteld a családomat!
– A te pénzeden? – Krisztina lerázta magáról a kezét. – Ugyanannyit keresek, mint te. Sőt, ma előléptettek. Ünnepelni jöttem haza. Ehelyett itt találtam az anyádat, aki önhatalmúlag ellenőrzést tartott. És téged, aki úgy viselkedsz, mint…
– Mint micsoda? – András keze a levegőbe lendült, de végül nem ütött. Csak fenyegetően az arca elé mutatott. – Mondd ki!
– Mint egy anyuci kedvence – köpte oda Krisztina.
Dermedt csend telepedett az előszobára, amelyet csak Mária szipogása tört meg. Az asszony megérezte, hogy a meny túl messzire ment. András arca elsápadt.
– Elég volt – sziszegte. – Anya, menj be a szobába. Ezt most lezárom.
– Nem megyek! – kapaszkodott belé Mária. – Nézd, milyen! Még neked is nekiesik! Küldd el innen! Menjen, higgadjon le!
– Hallottad? – András előrenyomult, Krisztinát a még mindig nyitott ajtó felé szorítva. – Vagy bocsánatot kérsz, vagy eltűnsz. Nem tűröm, hogy az anyámat sértegesd. Minden határt átléptél. Szégyen vagy, Krisztina.
A nő hátát megérintette a kilincs hideg fémje. Mögötte a lépcsőház, előtte ez a két ember, akik percek alatt pokollá tették az estét. Lenézett a kezére, amely még mindig a szemét szagát árasztotta, majd a férje eltorzult arcára emelte a tekintetét.
– Nem megyek sehová – felelte hűvös nyugalommal, amitől András szeme megrebbent. – Ez a lakás ugyanúgy az enyém is. De a te anyádnak nincs itt keresnivalója.
Hirtelen megindult előre, hogy kikerülje a férfit, és ismét Mária felé lépjen. András, aki nem számított erre, ösztönösen elé ugrott, és erőteljesen visszalökte a bejárati ajtó irányába.