Vivien dühkitörései idővel odáig fajultak, hogy a szomszédok már a rendőrséggel fenyegetőztek. Eszter azonban rég megtanulta, hogy a kiabálásra a legjobb válasz a csend. Nem a veszekedés érdekelte, hanem a két kislány. Sajnálták őket, és mardosta a lelkiismeret, amiért korábban nem tudott valódi segítséget nyújtani nekik. Legalább annyit meg akart tenni, hogy ne maradjanak éhesek, és érezzék: valaki figyel rájuk.
– Eszter néni, jössz ma is sétálni a kutyákkal? – kérdezte Lilla félénken.
– Hogyne mennék! – mosolygott rá. – Elkísértek a parkba?
– Igen!
– Akkor szaladj fel a nagymamához, és szólj neki, hogy velem lesztek. Biztosan beleegyezik. Addig leviszem Petrát és Leventét.
Eszter visszalépett a lakásba, levette a fogasról a pórázokat és a szájkosarakat. Petra már a konyhaajtóból figyelte, ahol reggelenként „segített” Eszter édesanyjának sürögni-forogni. A fiatal nő elnevette magát.
– Indulás, te kis konyhatündér! Vidd be ezt a zacskó kenyeret, aztán gyere az ajtóhoz! Szólj Leventének is!
A kutya boldogan kapta fel a csomagot, körmei hangosan kopogtak a régi parkettán. Eszter önkéntelenül is elérzékenyült. Két szobát már felújítottak, de a nappali és az előszoba még váratott magára, így a régi padló továbbra is nyöszörgött a talpa alatt, amikor hajnalban kiosont reggelit készíteni Márknak. Nem sokáig marad meg ez a hang – Márk már megvette az új burkolatot, és a hétvégén hozzá akart látni az átalakításhoz.
Petra visszatért, finoman meghúzta a pórázt Eszter kezében, mintha siettetné.
– Jól van, megyünk már! – nevetett, majd kilépett a lépcsőházba.
Aznap valamiért nem tette fel a szájkosarakat. A lépcsőn lefelé haladva egyszer sem jutott eszébe. Később sokszor próbálta felidézni, miért maradt el az a mozdulat, amelyet addig mindig automatikusan végzett.
Talán vannak napok, amikor a sors csendben közbelép.
A környéken hetek óta kóborolt egy csapat gazdátlan eb, amely miatt már több bejelentés is érkezett. Azon a délelőttön épp az ő udvarukba tévedtek. Elöl egy kisebb, szívós kis kutya haladt, mögötte néhány termetesebb példány. Az emberek riadtan húzódtak félre.
Vivien a lányai után lépett ki az udvarra, de mire felfogta, mi történik, az első kutya már Lillára vetette magát. A kislány nem sikított. Megragadta Nóra kezét, lerántotta a földre, és testével takarta el a húgát.
A játszótér felett sikoly hasított a levegőbe. Az anyák kapkodva emelték fel gyermekeiket, a mindig morgós Gergő bácsi – aki épp rozoga kis autóját bütykölte – felkapott egy feszítővasat, és botladozva indult a csaholó falka felé.
– Takarodjatok! – kiáltotta, és lesújtott.
Vivien is rohanni kezdett, ám amikor már majdnem odaért, az egyik kutya útját állta. Egy pillanatra megdermedt, majd hátrált. A félelem erősebb volt nála.
Ekkor lépett ki a kapun Eszter Petrával és Leventével.
A két német juhász egyetlen másodperc alatt felmérte a helyzetet. Parancs sem kellett. Mint kilőtt nyílvesszők, rontottak a támadók közé.
A következő percek zűrzavarba fulladtak. Eszter kiabált, miközben a kezében maradt fém szájkosárral próbálta távol tartani a rá támadó állatokat. Gergő bácsi ütötte, amit ért. A körülöttük állók sírtak, rimánkodtak. Lilla némán feküdt Nóra fölött, szorosan ölelve a húgát.
Végül Márk és néhány szomszéd rohant ki az épületből, ahogy meghallották a kiáltásokat. Ők oszlatták szét végleg a falkát, és ők hívták a mentőket is.
A sérülteket gyorsan ellátták. Esztert és a lányokat kórházba vitték. Gergő bácsi tiltakozott, de végül őt is bevitték kivizsgálásra. Márk közben egy barátja segítségével az autó hátsó ülésére fektette a súlyosan megsérült kutyákat, és az állatorvosi rendelő felé száguldott.
Leventét nem tudták megmenteni. Az orvosok mindent megtettek, de a sérülései túl súlyosak voltak. Petra viszont elképesztő erővel küzdött. A műtét után az állatorvos hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Ritkán látni ilyet – mondta Márknak. – Mintha valahová vissza akarna térni. Mintha dolga lenne még.
Márk tudta a választ. Eszterhez akart visszamenni.
A kórházban Eszter nem ment haza az ellátás után. Nóra ágya mellett ült – a kisebbik lány csak könnyebb sérüléseket szenvedett –, és a híreket várta az intenzívről, ahol Lilla életéért küzdöttek. Senki sem firtatta, milyen kapcsolat fűzi őt a gyerekekhez. Csak akkor kezdődtek a kérdések, amikor Vivien is megérkezett.
Vivien az ajtóban állt meg, hátát a falnak vetette, tekintetét lesütötte.
– Még nincs hír – szólalt meg halkan Eszter. – Az orvosok dolgoznak.
– Tudom.
– Neked sem mondtak semmit?
– Nem.
Csend telepedett rájuk.
– Erős kislány – suttogta Eszter.
Vivien ajka megremegett. – Én meg… én…
A hangja állati jajgatásba tört. Nem törődött vele, felébreszti-e Nórát. Eszter óvatosan betakarta a gyermeket, majd Vivienhez lépett, és szorosan magához ölelte. Ugyanazzal az öleléssel, amellyel őt vigasztalta egykor az anyja és a nagymamája.
– Sírd ki magad – mondta csendesen. – Utána kitaláljuk, hogyan tovább.
Vivien belekapaszkodott. Emlékezett még arra az időre, amikor Eszter csodálattal nézett rá, és azt suttogta: „Vivien, te olyan gyönyörű vagy…”
Abban a kórteremben eltűntek a régi sérelmek. Mindketten tudták, hogy az élet kettévált: a történtek előtti és utáni időre. És hogy most végre dönteniük kell.
Vivien belátta, hogy jelen állapotában nem képes anyaként helytállni. Hosszú beszélgetések következtek Eszterrel és Márkkal. A végén kimondta azt, amitől addig rettegett: lemond a gyermekeiről, hogy esélyt adjon nekik egy biztonságos jövőre. Ragaszkodott hozzá, hogy az édesanyja is aláírja a szükséges papírokat, nehogy a lányok bizonytalan környezetbe kerüljenek.
Ezután rehabilitációs intézetbe vonult. Tudta, hogy hosszú út áll előtte. A városba egyelőre nem akart visszatérni. Előbb meg kellett tanulnia együtt élni a múltjával, hogy egyszer majd emelt fővel nézhessen a lányai szemébe.
Eszter és Márk elvégezték a nevelőszülői tanfolyamot, és hivatalosan is gyámjai lettek Lillának és Nórának. Később egy újabb csoda érkezett a családba: megszületett a saját kislányuk. A szomszédok meghatottan fogadták a hírt.
– Otthont adtak a gyerekeknek, és most megkapták a maguk boldogságát – mondogatták.
Petra teljesen felépült, bár a mozgása örökre kissé merev maradt. Több volt már, mint házőrző: igazi oltalmazóvá vált. A babakocsi mellett feküdt, figyelte a csecsemőt, miközben Lilla és Nóra önfeledten játszottak a téren. Lilla még hosszú ujjú felsőket hordott, hogy takarja a nyakán húzódó heget, de az orvosok bizakodtak a további javulásban.
Eszter számára a külsőségek sosem számítottak. Ő a lányok bátorságát, jóságát látta.
– Eszter, felébredt! – kiáltotta Lilla a babakocsi fölé hajolva. Megsimogatta Petrát. – Nézd, milyen szép Réka!
– Nekem mindannyian gyönyörűek vagytok – felelte Eszter. – Te is, Nóra is, Réka is.
Lilla elmosolyodott.
– Hála az égnek, igaz?
Eszter végignézett rajtuk, és mélyen bólintott.
– Igen, kicsim. Hála az égnek. Több okom van a hálára, mint valaha.