– Nagyi, és olyan előfordulhat, hogy valaki magától jön rá? Hogy mondjuk nem kapott szeretetet, de valahol mégis meglátja, milyen az, amikor az ember körül ott van, és eldönti, hogy ő másképp akar élni?
– Hát te aztán felnőtt kérdéseket teszel fel – mosolyodott el szomorkásan az idős asszony. – Igen, ilyesmi megesik, Eszterkém… de ritkán. Ahhoz, hogy valaki változtatni tudjon, legalább egyszer meg kell tapasztalnia, milyen az igazi szeretet. Nem elég látni – érezni is kell. Ha például Vivien találna egy rendes társat, talán minden másképp alakulna az életében. Lehet, hogy egy jó férfi megtanítaná őt arra, hogyan becsülje magát, és hogyan adjon örömet a gyerekeinek. De ha nem… – legyintett, majd elhallgatott. – Nem is akarok belegondolni. Még a végén olyasmit gondolok, amit nem szabad.
– Mire gondolsz?
– Arra, hogy számon kérem az Istent. Hogy miért ad egyeseknek szeretetet bőven, másoktól meg miért vonja meg teljesen.
– De hát ebben mi a rossz?
– Jaj, talán mégsem nőttél fel annyira, mint hittem – csóválta a fejét. – Az Úristent nem kérdőre vonjuk. Ő mindent megad, amire szükségünk van. Hogy mit kezdünk vele, az már rajtunk múlik.
– Akkor most lehet kérdezni, vagy nem? Ha valaki bajban van, és segítségért kiált hozzá, akkor miért ne kérdezhetne is tőle?
Erre már nem érkezett igazi válasz. A nagymama inkább azzal zárta le a beszélgetést, hogy Esztert a leckéihez küldte. A lány azonban észrevette, hogy a nagyi elgondolkodva néz maga elé. Több alkalmuk nem is volt visszatérni erre a témára. Néhány nappal később a nagymama kórházba került. Eszter csak egyszer láthatta viszont, amikor az édesanyja megengedte, hogy elköszönjön tőle.
Akkor értette meg igazán, mire gondolt a nagyi, amikor azt mondta: az emlékezet különös dolog. Képes elfedni a fájdalmat, elsimítani a durva éleket. Eszter fejében nem a kórházi ágyon fekvő, sápadt és elgyengült asszony képe maradt meg, hanem az otthoni: piros arcú, energikus nagymama, aki frissen sült palacsintát tart a kezében.
– Hol az én Eszterkém? Biztos éhes vagy! Te mindig éhes vagy! Gyere csak, mindjárt teszek még tejfölt is rá! Egyél, kincsem, az egészségedre! Drága kis örömöm…
Az idő végül igazolta a nagymama szavait. Vivien még egy darabig csapongott, aztán egymás után két kislánynak adott életet. A szülei eltűntek az életéből, mintha soha nem is lett volna lányuk. Egyetlen dolog maradt utána az anyjától: a lakás, ahol valaha egy kislány a falat betöltő tükör előtt táncolt, és arról álmodott, hogy egyszer nagy színpadon áll majd. A tükröt rég betörték azok a vendégek, akik Viviennél mulattak hajnalig. És abból a kislányból sem maradt más, csak szétszórt darabok. Összeszedni őket már nem volt ereje. Az álmai elkoptak, az életét inkább csak sodródva élte. Egy nap eltelt – ennyi számított.
A gyerekek ott kuporogtak a sarokban, riadt tekintettel figyelték a zajos összejöveteleket, de ez sem tartotta vissza Viviant. Egyik kislány sem tudatos döntés eredményeként született. Inkább hibák voltak – legalábbis ő így gondolt rájuk.
Lilla teljesen váratlanul fogant. Vivien soha nem tudta biztosan, ki az apja. Egy zajos szilveszteri időszak kavargása hozta el a remény halvány lehetőségét, de ő ebből akkor semmit nem érzékelt.
Az első terhessége ködben telt. Mintha nem is vele történne mindaz. Amikor megtudta, hogy gyermeket vár, azonnal letette az italt. Ebben a döntésben volt valami makacs elszántság: bizonyítani akarta, hogy mégsem teljesen elveszett. Olyan erő sugárzott belőle, hogy a korábbi ivócimborák elmaradoztak. Nála többé nem volt ital. Nem ivott, és másnak sem engedte.
Ám ez az eltökéltség nem bizonyult tartósnak. Amint Lilla megszületett, Vivien lassan visszacsúszott a régi szokásokhoz. Alig engedték haza a kórházból, máris két napon át tartó ünneplés kezdődött a lakásban. Végül a szomszédok rendőrt hívtak. Figyelmeztetés lett belőle, a vendégeket szélnek eresztették. De érdemi változás nem történt. Legfeljebb annyi, hogy Vivien hamarabb küldte el a társaságot, mielőtt a radiátoron dörömbölés kezdődött volna.
Közben Lilla nőtt. Meglepő módon egészséges, kíváncsi kisgyerek lett belőle. Néha Vivienben felébredt valami halvány felelősségérzet: olyankor játékot vagy jobb ételt vett neki. Egyszer egy túlzóan díszes ruhát vásárolt, beleültette a régi, szomszédtól kapott babakocsiba, és kivitte sétálni. A látvány inkább volt szánalmas, mint megható, de a környékbeliek hallgattak. Nem igazán érdekelte őket, mi történik ezzel a furcsa nővel. Sajnálat és megvetés keveredett bennük, de senki sem akart mélyebben belegondolni a jövőbe.
Már nem is Viviant figyelték.
A gyereket nézték.
Lilla a babakocsiban ült, kezében egy száraz kiflivég vagy keksz, és mindenkire rámosolygott. Anyjától örökölte a szépségét és a vonzerejét. A kék szemű kislány csengő nevetése még azokat is mosolyra késztette, akik az előbb még rosszallóan húzták el a szájukat.
Honnan volt benne ennyi fény és életkedv, azt senki nem tudta volna megmagyarázni. Olyan volt, mint egy apró napsugár. Törékeny, még céltalanul ugrándozó fényfolt, amely azonban, ha egy pillanatra megállt valakin, feltárta azt is, amit az árnyék addig elrejtett.
Valami különös módon működött ez. A szomszédok, akik korábban bosszankodtak, amikor Viviannal találkoztak, most lesütött szemmel siettek tovább. Lilla komoly, korát meghazudtoló pillantása mintha lefejtette volna róluk a közönyt. És amikor ránéztek a maszatos arcú, nevetséges ruhácskába bújtatott kislányra, óhatatlanul felmerült bennük a kérdés: tényleg jó helye van ennek a gyereknek itt?
De a saját gond mindig közelebb áll az emberhez, mint a másé. A fellobbanó lelkiismeret hamar elcsendesedett, csak halvány bűntudat maradt utána. Nem avatkoztak közbe. A gyerek él, nincs látható baja – ennyivel elintézték.
Eszter ebből az időszakból semmit sem látott. Az édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy tanuljon tovább, ezért másik városba küldte egyetemre. Ott élt egy távoli rokon, egy idős tanárnő, aki segített neki az első időkben – cserébe Eszter támogatásáért. A néni két német juhászkutyáról gondoskodott, amelyeket a fia hagyott rá, amikor a fővárosba költözött dolgozni. Az állatok ellátása egyre nehezebben ment neki, így Eszter beköltözött hozzájuk. Tanult, közben segített a ház körül és a kutyákkal. Pontosan tudta: mostantól leginkább önmagára számíthat. Az anyja mindent megtett érte, hogy esélyt kapjon, és ő nem akarta cserben hagyni.
Negyedéves volt, amikor a rokon tragikus balesetet szenvedett. Szórakozott természetű asszony volt: képes volt megállni az utca közepén egy épület homlokzatát csodálva, vagy figyelmetlenül lelépni az úttestre. Végül egy villamos ütötte el. Különös, már-már groteszk sorscsapás egy olyan nő számára, aki rajongott Bulgakov műveiért.
A fia eljött, mindent elintézett, ami ilyenkor szükséges, de a kutyákat nem volt hajlandó magával vinni.
– Eszter, én albérletben lakom, ráadásul apró lakásban. Megmozdulni is alig lehet benne. A tulajdonos pedig hallani sem akar állatokról. Egyezzünk meg valamiben – kérlek. Maradj itt továbbra is. Nem kérek tőled bérleti díjat, pedig jól jönne a pénz. Egyetlen feltételem van…