– Ne merészelj a lányomhoz nyúlni! Nézz már magadra, arcátlan! Szülj magadnak gyereket, és neveld azt, ha annyira gondoskodni akarsz, de az enyéim közelébe se gyere!
Esztert a részeg ordítozás szemernyit sem hozta ki a sodrából. Arca nyugodt maradt, mintha meg sem hallotta volna a sértéseket. Komótosan kinyitotta a táskáját, elővett még egy péksüteményt, és Lilla kezébe adta.
– Tessék, ez a tiéd. Nórával felezd el, jó? Ne felejtsd el neki is adni.
A kislány gyorsan bólintott, és villámgyors mozdulattal a zsebébe csúsztatta a zsömlét, nehogy az anyja észrevegye. Félve, de hálás pillantást vetett Eszterre. A nő halvány mosollyal folytatta:
– Menjetek fel a nagymamához. Vidd magaddal a húgodat is. Anyukátoknak most pihenésre van szüksége.
Eszter ezután a harmadik emeleti ablakra nézett. A koszos üveg mögött Vivien arca rajzolódott ki: zilált haj, haragtól villogó szemek. Öklét rázta lefelé. Eszter sóhajtott. Gyerekkoruk óta ismerte ezt az arcot. Egy udvarban nőttek fel, ugyanabba az iskolába jártak. Bár Vivien pár évvel idősebb volt, régen még szóba állt vele, sőt, időnként barátságosan viselkedett.
Eszter tisztán emlékezett rá, mennyire felnézett rá alsó tagozatban. Vivien magas volt, feltűnően szép, és mindig körülrajongták. Az iskolai ünnepségeken magabiztosan szavalta a verseket, majd a táncban is ő vitte a prímet. Olyan könnyedséggel forgott a körben, mintha nem is érintené a földet – mintha maga a tavasz kelt volna életre benne.
Néhány évvel később Vivien váratlanul odalépett hozzá az udvaron.
– Elutazunk a szüleimmel a Balatonhoz. Nem tudnál vigyázni a hörcsögömre? Anyu mondta, hogy neked is van, értesz hozzá. Nem vihetjük magunkkal, és nincs kire hagyni.
Eszter szinte megszólalni sem tudott a meglepetéstől. Hogyhogy őhozzá fordul segítségért az a lány, akit mindenki csodált?
Természetesen igent mondott. Lelkiismeretesen gondozta Vivien apró kedvencét, pontosan úgy, ahogyan a sajátját is.
Csakhogy a nyaralás után a hörcsögért senki nem jött. A mókás nevű Botond végül Eszternél maradt, és hamar összebarátkozott az ő izgő-mozgó, bozontos Benedekével. A két kis szökevény együtt szervezte a ketrecből való kitöréseket. Eszter gyakran rohangált utánuk a lakásban, nehogy a macska rájuk találjon. Bár utóbbiról rendre kiderült, hogy különösebben nem érdekli a két szőrgombóc, Eszter mégis minden alkalommal halálra aggódta magát.
Vivien a visszatérése után még csak rá sem kérdezett Botondra. Eszternek kellett odamenni hozzá.
– Vivien, mikor viszed haza a hörcsögödet?
– Jaj, meguntam. Tartsd meg, ha akarod. Ha nem, majd keresek neki mást. Most nincs időm ilyenekre! Apa végre vett egy kutyát. Két hét múlva hozzuk el. Egy igazi dobermann!
Eszter nem tudta hová tenni ezt a lelkesedést. Nem értette, hogyan lehet valaki képes egyik napról a másikra lemondani egy állatról, amit korábban szeretett. Megígérte, hogy Botond nála marad. A rajongása azonban megingott, majd teljesen szertefoszlott, amikor kiderült: a kutya sem maradt sokáig. Vivien nem akart korán kelni a sétákhoz, és amikor a kölyök egyszer odakapott, végleg elvesztette az érdeklődését.
A szülei közben a saját életükkel voltak elfoglalva. Az apja elköltözött, az anyja pedig a sérelmeit a lányán vezette le. Mire Vivien kilencedikes lett, alig tartózkodott otthon. Barátoknál, ismerősöknél töltötte az idejét. A szülei új kapcsolatokat kerestek, ő pedig egyre dacosabb és keményebb lett. Azt hajtogatta, hogy a szeretet csak kitaláció.
– Ugyan már, hol láttatok ti olyat? – fakadt ki egyszer. – Nincs olyan, hogy szeretet! Az emberek érdeket követnek. Tűrnek, birtokolni akarnak, megszokásból maradnak együtt. Amit szerelemnek hívtok, az puszta ösztön. A szülői szeretet? Csak a fajfenntartás. Az enyémek is „gondoskodtak” rólam – amíg kicsi voltam. Aztán, amikor elég nagy lettem, kiraktak az életbe. Azóta, ha találkozunk, apám előveszi a pénztárcáját, és ennyi. Soha nem kérdezik, hol élek, kivel vagyok, mi történik velem. Nem érdekli őket. Miért is érdekelné? Felnőttem. Kipipálva. És ti még mindig a szeretetről beszéltek… Ugyan! Az egész csak mese!
Eszter többször hallotta, ahogy az anyja és a nagymamája suttogva beszélgetnek róla a konyhában. Amint nyílt az ajtó, elhallgattak, de annyit így is megértett: Vivien élete rossz irányt vett. Futó kapcsolatok, egy tizenhét évesen megszakított terhesség, majd egy elhamarkodott házasság, ami csak újabb csalódást hozott. A nagymamája ilyenkor azt mondta: „ennek a lánynak valahogy semmi sincs a helyén”.
Eszter sokáig nem értette ezt a kifejezést, míg egyszer rákérdezett.
– Mit jelent az, hogy semmi sincs a helyén?
A nagymama elgondolkodva válaszolt:
– Vannak emberek, kicsim, akik nem tanulják meg észrevenni a jót. Nem azért, mert rosszak. Hanem mert gyerekként nem kapták meg azt, amiből ez fakad. Nem simították meg őket, amikor fájt. Nem ölelték át őket elégszer. Nem mutatták meg, hogyan kell örülni az apróságoknak. Ha valakit nem tanítanak meg szeretve lenni, később ő sem tud mit kezdeni az érzéseivel.
– De akkor mi köze ennek Istenhez? – kérdezte Eszter.
– Az emberek furcsák – mosolyodott el szomorúan az idős asszony. – Akkor is Őt emlegetik, amikor azt állítják, nem hisznek benne. Ha bajból megmenekülnek, azt mondják: „hála az égnek”. Ha pedig nagy baj közeleg, így sóhajtanak: „Istenem, segíts!”. Mert valahol mélyen érzik, hogy van náluk nagyobb erő.
– És Vivien?
– Sajnálom őt. Okos, szép lány volt. De magára maradt. Túl hamar kellett felnőnie. Nincs mögötte senki, aki megtartaná. Így aztán sodródik, mint a kóró a szélben. Haragszik mindenkire. Talán egyszer találhatna valakit, aki képes lenne felolvasztani benne a jeget… Csakhogy ő maga sem engedné közel.
– Ez a legrosszabb?
– Nem. A legnehezebb az lesz, ha gyerekei születnek. Amíg csak a saját életét rontja el, az az ő döntése. De a gyerek más. Szeretni nem lehet parancsra. Aki maga sem tapasztalta meg, hogyan kell szeretni, hogyan adná tovább? Az ilyen hiány generációról generációra öröklődik. És annak a gyereknek nagyon nehéz sora lesz.
– Akkor ez rossz…
– Az bizony. És ezen kívülről keveset lehet segíteni. A szülőknek kellene tudniuk, hogy életet adni nem merül ki a születésben. A szeretetre nevelést nem tanítják az iskolában. Azt otthon kellene megtanulni. És ha valaki ezt nem kapta meg gyerekként, könnyen lehet, hogy felnőttként sem lesz képes megtanítani a saját gyermekeinek, hogyan kell igazán szeretni.