– …hogy továbbra is viseld gondját a kutyáknak. A költségekbe beszállok: táp, állatorvos, ami szükséges. Benne vagy?
Ha Eszterben lett volna is némi habozás, nem maradt ideje kimondani. A két német juhász közül az idősebb, Petra, odalépett hozzá, lassan az ölébe hajtotta a fejét, és mély, halk morgással jelezte jelenlétét. Mindig „beszédes” természet volt, de ebben a tompa, elnyújtott hangban most Eszter szemrehányást vélt felfedezni. Mintha azt kérdezné: hát mindenki magunkra hagy minket? Előbb a gazda, aztán az asszony… most te is elmennél?
Ezt a néma vádat nem tudta elviselni. Megsimogatta Petra fülét, ujjai beletúrtak a puha szőrbe, majd bólintott.
– Rendben. Vállalom.
A fiú tartotta a szavát. Rendszeresen utalt pénzt az eleségre, érdeklődött a kutyák állapota felől, és néha Eszternek is küldött egy kis „ünnepi” kiegészítést. Nem voltak nagy összegek, de Eszter számára mégis apró ajándékot jelentettek. Ő pedig azok közé tartozott, akik a legkisebb örömöt is megbecsülik.
– Gyertek, hölgyeim, ma kimozdulunk! – nevetett, miközben előkereste a pórázokat és a szájkosarakat.
A közeli parkban vett magának is, a kutyáknak is egy-egy gombóc fagyit, néha befizetett egy körre a körhintán vagy korcsolyapályára merészkedett. Hazafelé aztán jókedvűen hahotázott, miközben Petra rosszallóan morogva kommentálta a történteket.
– Ugyan már! Ennyire féltettél? Csak egy kis szórakozás volt! – csitítgatta.
Petra azonban nem osztozott a lelkesedésében. Szorosan a lábához simult, bűnbánó tekintettel figyelte új gazdáját, és tovább dünnyögött az orra alatt.
Amikor Eszter befejezte az egyetemet, komolyan fontolóra vette, hogy hazaköltözik. Nem akart végleg ebben a városban maradni; hiányzott neki az otthona, az édesanyja. A kutyák sorsát azonban nem hagyta bizonytalanságban. A fiú időközben megnősült, és eszébe sem jutott, hogy magához vegye őket. Nem tiltakozott hát, amikor Eszter hivatalosan is átvállalta a gondozásukat. Még az utazás megszervezésében is segített: talált egy sofőrt, aki épp arrafelé tartott, és hajlandó volt felvenni Esztert a két nagytestű négylábúval együtt.
Az út során ismerkedett meg a férfival, Márkkal. A hosszú órák alatt szinte észrevétlenül teltek a kilométerek: beszélgettek, tréfálkoztak, sőt dalra is fakadtak. Eszter meglepődve tapasztalta, milyen felszabadult tud lenni egy férfi társaságában. Korábban mindig zavarba jött, és ha a barátnői faggatták, csak annyit mondott:
– Mit tegyek, ha remeg a térdem?
Márk mellett azonban nyoma sem volt a reszketésnek. Mintha egy csapásra eltűnt volna belőle minden bizonytalanság. Amikor egy hét múlva a férfi ünnepélyes arccal csengetett be hozzájuk két csokor virággal – az egyiket Eszter édesanyjának nyújtotta át –, nem maradt kérdés. Néhány hónapnyi udvarlás után kijelentette: nála különb lányt még nem ismert, és ha Eszter rábízza a kezét, a szívét – és a kutyák pórázát is –, akkor ő kész vele közös útra lépni.
Fél év sem telt el, már esküvőt ültek. Nászútra a kutyákkal együtt utaztak el a Balatonhoz, majd visszaköltöztek Eszter édesanyjához, aki boldogan fogadta őket. A vejével hamar megtalálták a hangot. Márk, aki anya nélkül nőtt fel, különös szeretettel fordult az anyósa felé. Nem volt köztük versengés: mindketten Esztert szerették, és azon igyekeztek, hogy neki jó legyen.
Az esküvő után nem sokkal gyermekvállalásról kezdtek beszélgetni. Komolyabb egészségügyi gond nem merült fel, mégis hosszadalmas kivizsgálások sora következett. Eszter napokat töltött rendelők folyosóin, vizsgálatokra várva, és ez idő alatt valami lassan átalakult benne.
Tudott róla, hogy Vivien bajban van – látta őt a babakocsival az udvaron –, de kezdetben eszébe sem jutott beleszólni az életébe. Mit is mondhatott volna? Vivien éles nyelvű volt, és nem tűrte az oktatást.
Ám amikor Eszter a kórházak hűvös falai között ücsörgött, és a plafont bámulva a nagymamájával folytatott régi beszélgetések jutottak eszébe, más szemmel kezdte nézni a körülötte zajló eseményeket.
Vivien addigra, miután egyik férfitól a másikig sodródott az „igazi” reményében, végre megállapodni látszott. Új párja zárkózott, komor férfi volt, aki kemény kézzel bánt vele. Néha meg is ütötte, és rávette, hogy dolgozni menjen. Vivien több háztömb környékét takarította, miközben Lillát egy padra ültette maga mellé, mert otthon nem hagyhatta. A férfi ugyanis nehezen viselte a gyereket. Lillára ugyan még nem emelt kezet, de gyakran ráförmedt, és azzal fenyegetőzött, hogy intézetbe adja.
Vivien mindezt a férfiasság jelének tekintette, és arról ábrándozott, hogy ha közös gyermekük születik, a férfi majd Lillát is elfogadja.
Amikor azonban közölte vele, hogy várandós, a válasz nem öröm volt, hanem sértések özöne.
– Kinek kell ez a kölyök? Megkérdeztél, akarok-e gyereket?
– Hát… nem szeretnél? – kérdezte Vivien bizonytalanul.
– Azt hittem, több eszed van! Intézd el! Vagy többé nem látsz!
Vivien egész éjjel a konyhában ült. A vodka ott állt előtte, pohár is volt kéznél, de végül nem ivott. Reggel felébresztette Lillát, munkába indult, és az asztalon csak egy rövid üzenetet hagyott: „Megszülöm.”
Hazatérve romok fogadták. A férfi eltűnt, előtte azonban mindent összetört, amit csak tudott: tükrök hevertek szilánkokban, még a hűtő ajtaját is letépte.
Vivien végignézett a pusztításon, felzokogott, majd Lillát egy székre ültette, távol az üvegszilánkoktól.
– Maradj ott, és meg ne mozdulj!
A kislány ujját a szájába téve figyelte, ahogy az anyja takarít, felmos, rendet rak. Amikor Vivien végzett, Lilla odament hozzá, és átölelte a lábát.
– Jól van, ne sírj! Megoldjuk… nincs szükségünk senkire! – törölte meg az asszony a szemét, majd finoman eltolta magától a gyereket. – Menj arrébb, főznöm kell.
Nóra a vártnál korábban jött világra. Törékeny, beteges kisbaba volt, aki állandóan az anyjához bújt. Míg Lilla egészségesen, kíváncsian fedezte fel a világot, húga szinte folyamatos figyelmet igényelt. Vivien eleinte odaadóan gondoskodott róla, hiszen még mindig abban reménykedett, hogy a férfi visszatér. Nem tudta, hogy az már más utakon jár, és leveleket ír hasonló sorsú nőknek valahonnan a rácsok mögül.
Vivien rendbe tette az adminisztrációt, igényelte a támogatásokat, Lillát óvodába íratta. Egy darabig minden rendezettnek tűnt, ám később újra eluralkodott rajta a nyugtalanság. Nóra ekkor már közel kétéves volt. Lilla ilyenkor kézen fogta a húgát, és átvitte a nagymamához a szomszéd házba, aki éppen aktuális férjével élt ott.
Vivien „mulatságai” mindig ugyanarra a forgatókönyvre épültek: eleinte békés összejövetel, aztán egyre hangosabb vita, végül szomszédi panasz vagy kisebb csetepaté.
Eszter mindezt látva egyre többet tépelődött azon, segíthet-e valamit a gyerekeken. Beadványt is írt a gyámhatóságnak, ám a vizsgálatok nem hoztak változást. Hogy azért, mert Viviant mindig előre figyelmeztették, és volt ideje rendet tenni, vagy mert a hivatal úgy ítélte meg, a lányoknak mégis az anyjuk mellett a helyük – ki tudja. A gyerekek továbbra is felügyelet nélkül csatangoltak az udvaron.
Eszter legalább ennyit megtehetett: enni adott nekik, ügyelt rá, hogy tiszták legyenek, és az időjárásnak megfelelő ruhát viseljenek. Többre nem volt hatalma. Vivien azonban valahányszor meglátta őt a saját gyerekei közelében, ingerülten reagált, és szinte azonnal veszekedni kezdett.