— Anna… — Gábor arca elsápadt, hangja elcsuklott. — Anna, ne csináld ezt… csak elragadtattuk magunkat, hibáztunk… de hát egy család vagyunk.
Anna szája sarkában keserű mosoly jelent meg, és ettől a mosolytól Gábor gyomra görcsbe rándult.
— Család? Az nem az, amikor a férj jóízűen falatozik a tányérjáról, miközben a várandós felesége azon gondolkodik, miből lakjon jól. A család ott kezdődik, hogy együtt viselik a terheket. Te döntöttél. Az édesanyád kényelme fontosabb volt. Akkor élj vele.
— Induljunk, apa — fordult az apjához, miközben beszállt az autóba.
Az idős férfi olyan tekintettel mérte végig Gábort, hogy az ösztönösen összehúzta magát. A motor beindult, az autó lassan elhajtott.
Gábor ott maradt a járdán. Az egyik kezében három szánalmas szegfűt szorongatott, a másikban a DNS-eredményt igazoló papírt. Erzsébet még kiabált valamit a távolodó kocsi után, hadonászott, de a város zaja elnyelte a hangját.
Két hónap telt el.
Anna a szüleihez költözött egy másik városba. A kisfiú sárgasága egy hét alatt elmúlt, és napról napra inkább Gáborra hasonlított: ugyanaz a szem, ugyanaz az orr. Anna csak abban reménykedett, hogy a természetét inkább a nagyapjától örökli majd.
Egy szombat délelőtt csengettek. Az ajtóban Gábor állt. Lefogyott, beesett arccal, szeme alatt sötét karikák húzódtak. Mindkét kezében szupermarketes szatyrok lógtak, a hóna alatt egy hatalmas rózsacsokor.
— Anna… hoztam ezt-azt. Jó minőségű húst, bélszínt, amit szeretsz… gyümölcsöt… és itt van egy kis pénz is.
Borítékot nyújtott felé.
— Anya belátta, hogy túlzás volt. Nem fog többé beleszólni. Csak aggódott… Kérlek, gyere vissza. Az apja vagyok a gyereknek. Hiányoztok.
Anna nyugodtan állt a küszöbön. Szép volt, összeszedett, a tekintetében valami új, kemény erő csillogott. A konyhából csábító illat áradt: az apja elektromos grillen sütötte a steaket.
— Köszönjük, nincs szükségünk semmire — felelte higgadtan. — Nem szűkölködünk.
— De hát… egy darab hús miatt tennéd tönkre a házasságot?
— Nem a húsról volt szó, Gábor. Hanem arról, hogy akkor hagytál cserben, amikor a legkiszolgáltatottabb voltam. Nem társat kaptam, hanem egy anyjához láncolt fiút.
A köntöse zsebéből elővett egy nagy, piros almát, beleharapott roppanósan, és közben végig a férfi szemébe nézett.
— Most azt eszem, amit megkívánok. Senki nem számolja a falatokat a számban, és nem vizsgálgatja, dagad-e a lábam.
— De a fiam…
— A tartásdíj pontosan érkezik, ezt elismerem. Tartsd is így. A láthatás a bíróság által meghatározott rend szerint történik. Két hét múlva jöhetsz, az én jelenlétemben.
Lassan elkezdte becsukni az ajtót.
— Anna, szeretlek! — kiáltotta kétségbeesetten Gábor, és a lábát az ajtó résébe csúsztatta.
— Vedd ki a lábad — szólt nyugodtan Anna mögül az apja.
Gábor azonnal visszahúzta. Az ajtó becsukódott.
Anna visszament a konyhába. Az édesanyja ringatta az unokát, halkan dúdolt neki. Az apja egy tökéletesen közepesre sütött, szaftos steaket tett Anna tányérjára.
— Egyél, kislányom. Erőre van szükséged.
Anna mosolyogva vágott le egy falatot. Egy éve először érezte, hogy nemcsak jóllakott, hanem szabad is.
Nem hiszek a mesékben, ahol a problémák maguktól oldódnak meg. Abban hiszek, hogy vannak nők, akik kézbe veszik a sorsukat.
Egy olvasóm mesélte egyszer: a lánya házassága két hónapig tartott. Az anyós „ajándékba” adott nekik egy romos kétszobás lakást, de esze ágában sem volt a fiatalok nevére íratni, viszont elvárta, hogy saját pénzből újítsák fel. A lány azt javasolta a férjének, béreljenek inkább másik lakást, ha az anyja nem akarja valóban nekik adni az ingatlant. A férj nemet mondott, az anyós makacskodott, a lány pedig összepakolt és beadta a válópert. Miért öntötte volna a pénzét idegen tulajdonba, amikor háromszor annyit keresett, mint a férje?
Néha a szabadság ára egy ajtó becsukása. De ami mögötte vár, az felbecsülhetetlen.