– Mondd meg, mégis mihez értesz te egyáltalán?! – Péter úgy lökte arrébb a széket, hogy az élesen felsikoltott a konyhakövön. – Hazajövök, és se rend, se rendes vacsora! Anyám hívott, azt mondta, már megint nem csörögtél vissza neki. Már megint!
Eszter a tűzhely mellett állt, tekintetét a fazékban gyöngyöző vízre szegezte. Nem felelt. Megtanulta, hogy a csend néha menedék. Ilyenkor befelé húzódott, egy képzeletbeli, szűk és békés zugba, ahol Péter hangja csupán tompa zúgás volt, mint egy rosszul beállított ventilátor.
– Hozzád beszélek! Hallod, amit mondok?
– Hallom, Péter.
– Nem „Péter”! Hányszor kérjem, hogy rendesen szólíts?
Lehuppant az asztalhoz, könyökét szétterpesztette, mintha haditerv fölé hajolna. Harmincnyolc éves volt, egy építőipari cégnél dolgozott középvezetőként, és meggyőződése volt, hogy a világ tartozik neki – elsősorban a felesége.
Eszter elé tette a tányért. Péter belekukkantott, majd fintorogva tolta arrébb.
– Már megint rizs? Anyám mindig hajdinával csinálta.
Mária, az anyósa, három saroknyira lakott. Ez a három sarok túl kevésnek bizonyult. Riasztóan kevésnek. Előszeretettel állított be bejelentés nélkül, a saját kulcsával – amit Péter már a házasságuk első hónapjában átadott neki –, és azonnal szemlét tartott, akár egy ellenőr.
– Eszter, a radiátor mögött por van – jegyezte meg olyan hangsúllyal, mintha súlyos szabályszegést leplezett volna le.
Hatvannégy éves volt, virágmintás otthonkákban járt, haját régi énekesnőket idéző formára lakkozta, és meg volt győződve róla, hogy a fia rosszul választott. Ez a nő túl önálló. Túl hallgatag. Túl sokat nézi a telefonját.
A telefonról külön beszélt Péterrel.
– Figyeld csak, fiam. A mai feleségek… nem lehet bennük megbízni.
Péter figyelte.
Eszter másfél évvel korábban ismerte meg Gábort egy turisztikai konferencián Isztambulban. A munkahelye – egy kisebb utazási iroda marketingrészlege – küldte ki, évente egyszer jutott el ilyen eseményre. Péter napokig sértődötten hallgatott az út előtt, végül beleegyezett, de feltételhez kötötte: minden este telefon.
Eszter hívta is. De a hívások közötti órákban létezett egy másik valóság.
Gábor a turizmusban dolgozott, egy kisebb szállodát vezetett Alaçatiban, a tengerpart közelében. Nem volt magas, bőre napbarnított, és úgy tudott figyelni, hogy az ember elhitte: abban a pillanatban nála fontosabb nincs a világon. Az első közös vacsorán megkérdezte Esztertől, mit olvas szívesen. Péter nyolc év alatt egyszer sem tette fel ezt a kérdést.
Eleinte óvatos üzeneteket váltottak. Cikkeket, fényképeket küldtek egymásnak, benyomásokat osztottak meg. Aztán egyre sűrűbben írtak. Végül minden nap.
Eszter megtanult néhány török szót. „Güzel” – szép. „Özledim” – hiányzol. Éjszakánként, amikor Péter már arccal a párnába fordulva horkolt, a telefon halvány fényénél szótárazott.
A harmadikon lakó László külön fejezetet érdemelt volna. Zömök, örökké elégedetlen férfi volt, aki kötelességének érezte, hogy mindent véleményezzen a lépcsőházban. Pontosan tudta, ki mikor ér haza, ki melyik kukába dobja a szemetet, és egyszer még panaszt is tett Eszterre a közös képviselőnél, mert állítólag este tizenegy után kopogott a magassarkúja.
Péter jóban volt vele. A lépcsőfordulóban cigarettáztak, és nőkről, politikáról meg a negyediken lakókról beszélgettek, akik rövid távra adták ki a lakást.
– Na, milyen az asszony? – bökött László Eszter ajtaja felé.
– Á, a szokásos – vont vállat Péter. – Mindig valahol máshol jár fejben.
– A feleség maradjon a földön – jelentette ki László, mintha örök igazságot mondana. Péter pedig elismerően bólogatott.
Judit néni, Eszter nagynénje, a város másik végén lakott. Apró termetű, fürge mozgású asszony volt, éles tekintettel és kertelés nélküli stílussal. Kéthetente hozzá menekült Eszter – ez volt az egyetlen hely, ahol levegőhöz jutott.
– Fogytál – állapította meg legutóbb, miközben teát töltött. – És nem jó értelemben.
– Semmi baj, tényleg.
– A „semmi baj” nem így néz ki. Mikor nevettél utoljára?
Eszter a terítő mintáját kezdte tanulmányozni válasz helyett.
– Hagyd ott – mondta Judit néni csendesen, egyszerűen, mintha csak annyit közölne, hogy esni fog.
– Nem ilyen könnyű.
– Mi nem könnyű? Bepakolni egy bőröndöt?
A bőrönd gondolata három hónapja motoszkált benne. Két hete pedig megvette a jegyet. Isztambul, közvetlen járat, kedd reggel. Gábor tudott róla. Várta.
Aznap este, miközben Péter a rizs miatt háborgott és az anyját emlegette, Eszter gondolatban már Alaçati szűk utcáin járt. A muskátlis ablakok között. A sós tengeri levegőben, ahol sült hal illata keveredik a napmeleg kövekével. Eszébe jutott az a hangüzenet is, amelyben Gábor török verseket olvasott fel neki. A szavakat nem értette, mégis újra és újra meghallgatta.
– Holnap anya átjön – közölte Péter, miközben félretolta a tányért. – Főzz végre valami rendeset. És kva