– A közös kórteremben is megleszel pár napig, nem esik le attól a fejedről a korona – legyintett Erzsébet. – Én annak idején a határban hoztam világra a fiamat, még a köldökzsinórt is magam vágtam el, aztán tessék, itt vagyok. A fog viszont egészség kérdése. Rágnom kell, ha majd az unokámat dajkálom.
Anna hangja alig volt több leheletnél.
– Nem fogja dajkálni az unokáját.
– Tessék? – csattant fel az anyós. – Gábor, hallod, hogyan beszél velem?
Gábor kelletlen arccal húzta el a száját.
– Anna, ne csináld már… három nap az egész a kórházban. Kibírod. Egy család vagyunk, segítenünk kell egymásnak.
Család. A szó üresen kongott Anna fejében. A család számára azt jelentette, hogy az utolsó falatot is megosztják. Nem azt, hogy a férj kiveszi a felesége kezéből az utolsó biztosítékot, csak hogy az édesanyja kényelmesen ehessen rántott húst. Ez nem összetartozás volt, hanem élősködés.
Az igazi törés azonban nem ekkor következett be, hanem egy héttel később.
Éjszaka volt, mély, nyomasztó csend ült a lakáson. Anna gyomrát égette a sav, vizet akart inni. A konyhaajtó résnyire nyitva állt, cigarettafüst szivárgott ki rajta. Erzsébet a bukóra nyitott ablaknál pöfékelt – hiába kérte Anna már számtalanszor, hogy ne tegye. Halk, de éles suttogás hallatszott.
Anna megdermedt a félhomályban.
– …Nézz már rá, fiam – sziszegte Erzsébet. – Sötét a haja, a szeme ide-oda jár, olyan cigányos az egész. Te meg világos vagy, igazi magyar vonásokkal, kék szem, fehér bőr.
– Anya, Anna is magyar… – próbált gyengén tiltakozni Gábor.
– Magyar, persze! Ismerem én az ilyen zenészféléket! Fesztiválok, turnék, borozgatás hajnalig… Ne légy naiv, Gábor, összeszedte valakitől, mérget vehetsz rá.
– Már megint kezded…
– Nem kezdem, hanem felnyitom a szemed! Az ultrahangon is mondták, hogy nagy az orra. Neked finom, vékony orrod van, nem ilyen krumpliforma. A mi családunkban soha nem volt ilyen. Idegen gyereket akarsz eltartani? Más magját neveld fel?
Csend szakadt rájuk. Anna a sötét folyosón állt, tenyerét a hasára szorította. „Védj meg” – könyörgött némán. – „Mondd meg neki, hogy elég. Küldd el innen.”
Gábor sóhajtott.
– Nem tudom, anya… nekem is furcsák az időpontok. Meg az az orr…
– Látod! – diadalmaskodott az anyós suttogva. – Várjuk meg, mi születik. Ha barna lesz vagy nagy orrú, azonnal lemondó nyilatkozat. Csináltassunk DNS-tesztet. Nem hagyom, hogy fattyút nevelj.
– Jó, majd meglátjuk. Ha lesz ok kételkedni, megvizsgáltatjuk. Nem akarok más gyerekéért felelősséget vállalni.
Anna nem rontott be. Nem sírt, nem kiabált. Visszament a szobába, lefeküdt a kihúzható kanapéra – a franciaágyat hetek óta Erzsébet foglalta el a „rossz dereka” miatt –, és reggelig a plafont bámulta.
Reggel, amint Gábor elment dolgozni, elővette az ékszerdobozt. Egyetlen értéke maradt: a nagymamája vastag arany karkötője, súlyos darab, majdnem harminc gramm. Mindig a legrosszabb napra tartogatta. Most eljött az a nap.
A zálogházban harmincötezer forintot kapott érte. Nem volt elég fizetős szülésre, de elég volt az igazságra. Nem bababoltba ment kiságyat nézni, hanem egy budapesti magánlaborba.
– Sürgős, nem invazív apasági vizsgálatot szeretnék – mondta határozottan.
Az ügyintéző végigmérte a kopott kabátját és hatalmas hasát.
– Ez drága mulatság. Huszonötezer forint.
– Nem számít – felelte Anna. – Ennyit ér a szabadságom.
A szülés maga pokol volt. Túlzsúfolt állami kórházba vitték, a vajúdóban hatan feküdtek, valaki jajgatott, más imádkozott. Az orvos órákonként nézett rájuk, a szülésznő pedig odavetette: „Nem most kéne kiabálni, korábban kellett volna gondolkodni.”
Tizenkét órányi gyötrelem, megaláztatás és rettegés után Anna már csak egyetlen gondolatba kapaszkodott: élnem kell. Élnem, hogy a fiamat a karomba vehessem, és elmenjek innen.
Amikor végre felsírt a kisbaba, a szülésznő ráhelyezte Anna mellkasára a forró, síkos testet, és abban a pillanatban minden zaj megszűnt körülötte.