Anna a konyha közepén állt, és némán figyelte, ahogy a férje, Gábor élvezettel vág le egy újabb darabot a szaftos, ropogósra sült sertésszeletből. Az illat betöltötte az egész helyiséget; a nyolcadik hónapban járó Anna gyomra görcsbe rándult az éhségtől. Harmadik hónapja folyamatosan csökkent a hemoglobinszintje, az orvosa vastablettát írt fel, és szinte könyörgött neki, hogy egyen marhahúst, májat, gránátalmát – bármit, ami segít.
Anna óvatosan a közös tál felé nyúlt a villájával.
– Hohó, aranyoskám, hová-hová? – csattant fel egy metsző hang, és egy ráncos kéz elkapta a csuklóját.
Erzsébet, az anyósa, a szemüvege fölött sandított rá azzal a fölényes, mézes-mázos mosollyal, amitől az embernek ökölbe szorul a keze.
– Neked ez túl zsíros, túl nehéz. Nézz csak a lábadra, Anna, nem boka az, hanem oszlop! Az orvos diétát rendelt, nem rántott húst.
Azzal Anna elé tolt egy másik tányért. Rajta néhány szelet főtt cukkini árválkodott.
– Tessék, ezt edd. Vitamin, rost, a babának is jobb.
– Erzsébet, fehérjére van szükségem. Éhes vagyok, ettől nem lakom jól – próbált nyugodt maradni Anna.
– Az éhség nem betegség, ki lehet bírni – legyintett az anyós, miközben magának már a második szeletet szedte. – Én két gyereket hordtam ki krumplin élve, mégis derék emberek lettek. A mai fiatalok meg csak a hasuk körül forognak. Gábor, mondd már meg neki!
Anna a férjére nézett, arra az emberre, akiben addig a biztos támaszt látta. Gábor, a középvezető, aki szeretett nagy szavakkal beszélni arról, hogy a férfi a család feje.
– Anna, anya nem beszél butaságot – mondta teli szájjal. – Amúgy is alig bírsz menni a vizesedéstől. Nem tesz jót a babának. Egyél zöldséget, az egészségesebb.
Abban a pillanatban a kisbaba erőteljesen belerúgott Anna bordái alá, mintha ő is tiltakozna az igazságtalanság ellen.
Anna nézte, ahogy a két hozzá legközelebb álló ember jóízűen falatozik abból a húsból, amit közös pénzből vettek, miközben ő – a „családfő” örökösét hordva a szíve alatt – ízetlen cukkinivel próbálja csillapítani az éhségét.
Aznap este nem sírt. Szó nélkül megette, amit elé tettek. De a lelkében, ott, ahol addig feltétel nélküli szeretet élt a férje iránt, megjelent egy apró, jeges szilánk.
Egy bérelt kétszobás lakásban éltek, a költségeket fele-fele arányban fizették. Anna zenetanárként dolgozott, a szülés előtti hónapokig megállás nélkül: iskola, magántanítványok, fellépések. Tudta, mennyit ér minden forint, és volt egy titkos célja – a „szent tartalék”.
Rettenetesen félt a fájdalomtól és a megaláztatástól. Barátnői rémtörténetei az ügyeletes szülészetről, ahol az emberrel kiabálnak, hogy „nem fájt, amikor csináltad”, hideg verítéket csaltak a homlokára. Ezért gyűjtött szerződéses szülésre, külön szobára, epidurális érzéstelenítésre, egy orvosra, aki nem lekezelően bánik vele, hanem fogja a kezét.
A pénzt egy dobozban tartotta a szekrény tetején. Ez volt a biztosítéka a kiszolgáltatottság ellen. Három héttel a kiírt időpont előtt odalépett Gáborhoz.
– El kell mennünk szerződést kötni. Hatvanezret félretettem, kérlek, tegyél hozzá még tízet taxira, a kórházi csomagra, apróságokra.
Gábor a számítógép előtt ült, épp valami játékba merült. A pénz szó hallatán sem fordult meg rögtön.
– Anna… van egy kis gond.
– Miféle gond?
– Nincs meg a pénz.
– Hogyhogy nincs? – remegett meg a hangja. – Múlt héten kaptál prémiumot. És a hatvanezrem? A borítékban volt!
Gábor végül hátrafordult.
– Anyának rendbe kell hozatni a fogait. Teljesen tönkrement a hídja, alig tud enni. Odaadtam az egészet.
A világ egy pillanatra megingott Anna körül.
– A szülésre félretett pénzt… a fogorvosra? – suttogta. – És én? Hol fogok szülni?
Az ajtóban ekkor megjelent Erzsébet, kezében konyharuha, arca harcra kész.
– Mit cirkuszolsz már megint? Ugyan, ne csináld a nagyasszonyt! – csattant fel, és a hangjából egyértelmű volt, hogy esze ágában sincs bocsánatot kérni vagy magyarázkodni.