A szülésznő egy hanyag mozdulattal Anna hasára fektette a kicsit.
— Fiú. Három nyolcszáz. Erős, egészséges.
Anna remegő ujjakkal simított végig a baba arcán. Gyönyörű volt. Az első pillantásra látszott, hogy az apjára ütött: ugyanaz a szemforma, ugyanaz az állkapocs. A bőre enyhén sárgás árnyalatú volt, az újszülöttekre jellemző, átmeneti sárgaság miatt.
— Az orra tiszta apjáé — jegyezte meg gúnyosan a szülésznő. — Szép kis krumpliorr.
Anna keserűen elmosolyodott.
A hazabocsátás napján alig állt a lábán. Amikor kilépett a kórház bejáratán, megszédült a gyengeségtől. Arca fakó volt, a szeme alatt sötét árkok húzódtak. Lent, az eltapostatott, latyakos hóban Gábor álldogált három szál nejlonba csomagolt szegfűvel. Mellette Erzsébet feszített egy vadonatúj bundában — úgy tűnt, a fogpótlás mégis várhatott.
Néhány méterrel arrébb, az autó közelében Anna szülei álltak. Amint meghallották, hogy megszületett az unokájuk, azonnal elindultak a városukból. Anna előre megkérte őket, hogy ne menjenek Gábor közelébe, amíg ő ki nem ér.
Gábor erőltetett mosollyal indult feléjük.
— Na, megjött az örökös! Hadd lássam!
Erzsébet szinte rávetette magát a pólyára, és kíméletlenül félrehajtotta a takaró szélét.
— Lássuk csak… Jaj!
Színpadias mozdulattal hátraugrott, kesztyűs kezét a szája elé kapta.
— Gábor, nézd már!
— Mi az? — hajolt közelebb a férfi.
— Hát ez sötét bőrű! Nézd meg rendesen! Mint valami cigánygyerek! És az orra… nálunk ilyen sosem volt!
Gábor zavartan pislogott. A fiát nézte, de nem a babát látta, hanem azokat a kételyeket, amelyeket az anyja hónapok óta suttogott a fülébe.
— Anna… — emelte rá a tekintetét. — Tényleg… olyan sötét. Nem is hasonlít rám.
— Ez újszülöttkori sárgaság, Gábor. A babák felénél előfordul. Egy hét, és elmúlik.
— Persze, sárgaság! — horkant fel Erzsébet. — Mesélj még! Én mondtam neked, Gábor, nehogy a nevedre vedd! Követelj DNS-vizsgálatot! Azonnal! Ezt a gyereket nem visszük be a mi házunkba!
Az udvaron többen megálltak. Más családok, egy fotós, nővérek. Undorító jelenet volt: egy friss anya karján a csecsemővel, mellette az anyós, aki félrelépést ordibál.
Gábor toporgott. Látszott rajta a szégyen, de az anyja hangja erősebb volt benne, mint a józan ész.
— Anna, ne haragudj… — motyogta. — De talán igaza van anyának. Csináljunk egy tesztet a nyugalom kedvéért. Most azonnal beugorhatunk egy magánklinikára, fizetem. Értsd meg… biztosnak kell lennem.
Anna apja előrelépett, ökle ökölbe szorult, arca elvörösödött.
— Apa, maradj! — szólt rá Anna élesen.
A kisfiút átadta az édesanyjának, majd lehajolt a táskájához, és kinyitotta.
— Tudtam, hogy ezt fogod mondani, Gábor.
— Mit?
— Két hete hallottam a konyhában a beszélgetéseteket. Hogy „félreléptem”, hogy „fattyú”, meg hogy majd lemondasz róla. Minden szót.
Elővett egy négyrét hajtott iratot, és odalépett a férjéhez. Egyenesen a szemébe nézett.
— A pénzemet anyád fogaira adtad, miközben én pokoli körülmények között szültem. Hónapokig üres főzeléken éltem, te meg titokban húst ettél. A hátam mögött tárgyaltatok rólam, mint valami utcalányról. És most még kételkedsz?
— Olvasd! — csattant fel. — Hangosan!
Gábor remegő kézzel tartotta a papírt.
— Az apaság valószínűsége… kilencvenkilenc egész kilenc tized százalék… biológiai apa: Gábor… A vizsgálat dátuma tíz nappal ezelőtt.
Erzsébet kitépte fia kezéből a dokumentumot, végigfutotta, majd arca vörös foltokban égett.
— Hamisítvány! Biztos megvette! Összephotoshoppolta!
Anna rá sem nézett. Csak Gáborra.
— Az országos labor készítette. Ott a QR-kód, ellenőrizheted. Most pedig figyelj rám nagyon.
Hátrált néhány lépést a szülei autója felé.
— A fiamat akkor látod legközelebb, ha a bíróság engedélyezi. A fizetésed huszonöt százaléka gyerektartásként jár, a bónuszokkal együtt. Emellett külön összeg a tartásomra, amíg a gyermek hároméves nem lesz. Már beszéltem ügyvéddel. És hidd el, mindent végig fogok vinni.