Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, átfutott rajtam a gondolat, hogy talán itt ér véget minden kettőnk között. Mégsem így történt.
Másnap Márk keresett telefonon. A hangja komoly volt, amikor közölte, hogy szeretné, ha elmennék vele Renátához.
– Le kell ülnünk hármasban, és tisztázni a dolgokat – mondta határozottan.
Nem lelkesedtem az ötletért, de tudtam, hogy nem lehet a végtelenségig halogatni a helyzet rendezését. Így végül belementem a találkozóba, és elmentem a leendő anyósomhoz.
Amikor beléptünk, Renáta a kanapéra mutatott.
– Foglaljatok helyet. Beszélnünk kell… a lakásaidról, Dóra.
Álláspontja mit sem változott. Újra előhozta, hogy a jövőre kellene koncentrálnom, nem befektetésekre, hanem gyerekekre és otthonteremtésre. Szerinte a család fontosabb, mint az ingatlan.
Ezúttal azonban Márk lepett meg.
– Anya, ezt majd mi eldöntjük – mondta nyugodtan, de ellentmondást nem tűrően. – Most nincs igazad. Ne avatkozz a kapcsolatunkba.
– Még nincs is családotok, kisfiam – vágott vissza Renáta.
– Lesz, ha hagyod, hogy a saját utunkat járjuk.
Ezzel Márk felállt, jelezte, hogy indulunk, és nálam folytattuk az estét. Akkor értettem meg igazán, hogy számíthatok rá. Pedig komolyan megfordult a fejemben az esküvő lemondása, amikor Renáta rá akart kényszeríteni a lakások eladására.