– Lakásokat kellene inkább eladnod, nem újabbakat felhalmozni! Üzletelni akarsz mindenáron! Inkább azon gondolkodj, mikor lesznek gyerekeitek, és hogyan teremtetek rendes otthont!
– Értem, Renáta, hogy aggódik a fiáért – válaszoltam higgadtan –, de higgye el, semmi hátsó szándék nincs bennem.
– Majd kiderül. Márk, indulunk – fordult a fiához.
– Én még maradok – felelte Márk csendesen.
A leendő anyósom sértődötten távozott. Láttam rajta a csalódottságot, mégis megkönnyebbültem, hogy Márk nem ment vele. Fontos volt, hogy kettesben beszélhessünk.
– Miért nem álltál mellém? – kérdeztem tőle szemrehányóan. – Látod, hogyan támad engem az anyád.
– Nem tudom… lehet, hogy bizonyos dolgokban igaza van – mondta tétován. – Csak félti a jövőmet, és a legjobbat akarja nekem.
Szavai mellbe vágtak. Nem erre számítottam attól a férfitól, akivel közös életet terveztem. Emlékeztettem rá, mennyire szeretem, és hogy nem ellene, hanem érte dolgozom. Átölelt, próbált békülékeny hangot megütni, és még beszélgettünk egy darabig, látszólag nyugodtabban.
Azt is elmondtam neki, hogy nemcsak az édesanyja hozzáállásán kellene változtatni.
– Ha családot alapítunk, a döntéseket nekünk kell meghoznunk – hangsúlyoztam. – Az állandó beleszólás hosszú távon csak ártani fog.
Márk ezek után egy átlátszó indokra hivatkozva elköszönt, és nem sokkal később sietve távozott.