Balázsnak végül mesélnie kellett, hogy Levente hajlandó legyen lehunyni a szemét. A kisfiú csak akkor nyugodott meg, amikor a férfi az ágya mellé ült, és halkan, türelmesen szőtte a történetet. A mese közepe táján Levente ujjai rácsúsztak Balázs kezére, úgy kapaszkodott belé, mintha attól félne, eltűnik. Így aludt el.
– Ideje menned – szólalt meg Emese az ajtóból.
Tartotta a távolságot. Amikor Balázs közelebb lépett volna, ő ösztönösen hátrált egyet.
– Igen… mindjárt. Csak… ezt még – mondta zavartan, és előhúzott a zsebéből egy apró, piros dobozt.
Emese rápillantott, de nem nyúlt érte.
– Hiszen te nem szeretsz engem.
– Akkor nem szerettelek. Most már másképp van. Nem csak Levente miatt… bár miatta is. Adj egy lehetőséget. Visszajövök, ígérem. Döntöttem. Ne zárj ki az életedből.
A dobozt az asztalra tette, majd válasz nélkül távozott.
Másnap, amikor ismét Emeséhez tartott, a közeli bolt előtt egy idős asszonyra lett figyelmes, aki befőtteket és házi portékát árult. Megsajnálta.
– Mit kínál a befőttesüvegben? – kérdezte.
– Erdei szamóca, aranyom. Illatos, édes, mintha most szedtem volna. Kóstold meg, nem bánod meg.
Balázs vett egy üveggel.
– Gombát is viszel? Szép, válogatott vargánya.
– Rendben, abból is kérek.
A boltba is betért, és Leventének választott egy távirányítós autót.
A lekvár valóban mennyei volt.
– Pont ilyen íze volt gyerekkoromban – mondta Emese teázás közben. – Minden nyáron a nagymamámnál voltam. A ház mögött rengeteg szamóca termett. Anyu hétvégente jött látogatóba. Mindig félretettem neki egy pohárnyit. Körülötte sündörögtem, alig bírtam megállni, hogy ne egyem meg, de vártam rá. Ő megérkezett, megkóstolt pár szemet, aztán visszaadta az egészet. Olyan boldogan faltam fel…
Ahogy beszélt, felengedett. A hangja lágyabb lett, a szája sarkában mosoly bujkált. Levente le sem szállt Balázsról, folyton mutatta neki az új autót, kérdezgette, nevetett. Balázs mellkasát mégis szorította valami: éjjel indulnia kellett. Úgy érezte magát, mint aki cserbenhagyja őket.
– Mikor utazol? – kérdezte Emese az ajtóban, amikor búcsúzni készültek.
– Ma éjszaka – felelte Balázs, és legszívesebben elsüllyedt volna.
Látta, ahogy Emese tekintete azonnal kihuny. Arca újra zárttá vált, mintha egy láthatatlan fal emelkedett volna közéjük. Nem ilyen búcsút képzelt el. Megcsókolni sem merte.
– Mondd meg Leventének, hogy hamar visszajövök. Emese, én…
– Menj – vágott a szavába határozottan.
Otthon Balázs összepakolt, bezárta a lakást, a kulcsot átvitte a szomszédnak. Az állomáson idegesen járkált fel-alá. A szerelvény befutott. Megmutatta a jegyét a kalauznak, de a lépcsőn nem lépett fel. Valami belül kaparta, nem hagyta nyugodni.
Bemondták az indulást.
– Felszáll? – kérdezte a kalauz az ajtóból. – Indulunk! Hall engem?
Még várt pár másodpercet, aztán becsukta az ajtót. A vonat megrándult, lassan mozgásba lendült. A kocsik ablakai elsuhantak Balázs előtt.
A pályaudvari étterem már zárva volt, de egy idegen odalépett hozzá, és itallal kínálta. A vodka égette a torkát, a gyomrát. Azonnal a fejébe szállt – napok óta alig aludt. Majdnem bevitték a rendőrök, de amikor összefüggéstelenül beszélni kezdett az anyjáról, meg a fiáról, végül elengedték.
Gyalog indult Emeséhez. A hűvös levegő kitisztította a fejét. Mire odaért, teljesen kijózanodott. Beesett arccal, kialvatlan, vörös szemmel csengetett.
Emese hálóköntösben nyitott ajtót, álmosan, kócos hajjal. Amikor meglátta, felszisszent.
– Nem tudtam elmenni – mondta Balázs, és magához húzta. Arcát a nő hajába temette, úgy maradt mozdulatlanul. Emese nem tolta el.
– Apa?! – hallatszott Levente meglepett hangja a közelből.
Így maradt.
Később persze elutazott a távoli városba, elintézte a felmondását, kiürítette és leadta a lakását. De már visszafelé sietett, mert tudta, hogy várják: Emese és a fia.
Sokszor végiggondolta azt a különös eseménysort, amely gyökerestül felforgatta az életét. Ha az édesanyja nem hal meg, nem jön haza a temetésre. Ha a barátja, Márk nem épp abban a házban vesz lakást, ahol Emese lakott, talán sosem jár arra. Ha nem hallja meg a sírást a folyosón, és nem áll meg… talán sosem tudja meg, hogy a gyermek az övé. Elmehetett volna mellette. De nem ment el.
Ha az anyja még él, lehet, hogy csak évek múlva tér vissza. Addigra Emese férjhez megy, elköltözik… bármi megtörténhetett volna. Mégis minden úgy alakult, ahogy. Véletlenek láncolata volt? Vagy valami megmagyarázhatatlan kegyelem?
Ha csoda volt, nagy árat kértek érte. De Balázs tudta: nincs joga hátat fordítani a boldogságnak.
Egyszer az embernek muszáj meghoznia egy döntést. Néha húsz másodperc vakmerő bátorság is elég ahhoz, hogy az élete gyökeresen megváltozzon.
És amikor választás előtt állsz, hiába dobsz fel egy érmét. Nem a pénzdarab mondja meg a választ – hanem az a pillanat, amikor a levegőben forog, és te már tudod, mit szeretnél, hogy melyik oldal essen felülre.