…mi van, ha csak kihasználta, aztán egyszerűen hátat fordított? Ugyan, Emese nem olyan nő. Nem kezd ki akárkivel. És tudta jól, hogy akkoriban tetszett neki – ezt még egy vak is észrevette volna. Akkor most mi van? Használta, aztán eltűnt az életéből?
Amikor hazaért, Balázs szó szerint lerogyott a kanapéra. Az arcát a párnába fúrta, és olyan tehetetlen, fojtott hang tört fel belőle, mintha valami mélyen eltemetett fájdalom szakadt volna fel.
Másnap ismét Emeséhez ment. Ezúttal egy szatyor játékot vitt Leventének. A kisfiú ujjongva fogadta, azonnal a nappali szőnyegén bontogatta a dobozokat, és már építette is a tornyokat. Balázs és Emese a konyhába húzódtak beszélgetni.
– Emese… mikor van Levente születésnapja? Azt mondta, hamarosan – kezdte óvatosan.
– Miért érdekel? Addigra úgyis elmész. Szeptemberben lesz – felelte hűvösen.
– Szeptember… – ismételte Balázs, majd nagy levegőt vett. – Akkor mégiscsak az enyém. Bocsáss meg, ostobán viselkedtem. Úgy tettem, mint egy éretlen kölyök. Tudom, hogy megbántottalak. Nem akartam észrevenni a nyilvánvalót. Azt hittem, ráérünk még mindenre – szerelemre, családra, boldogságra… De miért nem szóltál, hogy gyermeket vársz?
– Miért vagy ilyen biztos benne, hogy a tiéd? – kérdezett vissza Emese, és lesütötte a szemét.
– Hát kié lenne?
A nő zavartan igazgatta a konyharuhát.
– El akartam mondani… de te sosem figyeltél. Mindig rohantál valahová.
– Honnan kellett volna tudnom? – csattant fel Balázs, majd halkabbra fogta. – Adj esélyt, hogy helyrehozzam. Kérlek. Próbáljuk meg újrakezdeni. Leventének szüksége van egy apára. Idővel kérdezni fog. Tudod, az én apám nyolcéves koromban hagyott el minket. Azt mondta, beleszeretett valaki másba. Összepakolt, és elment. Könyörögtem neki, hogy maradjon. Anyám mégis elengedte.
Egy ideig próbált új életet kezdeni. Volt egy férfi, akit haza is hozott. Nem kedveltem. Ő pedig végül szakított vele. Önző gyerek voltam, csak az apámat vártam vissza. Később tényleg megjelent, sírt, bocsánatot kért. De akkorra már késő volt. Sem nekem, sem anyámnak nem kellett.
Emlékszem, összenéztünk anyával, és szó nélkül tudtuk: nem bocsátunk meg. Soha többé nem jött. Én felnőttem, egyetemre mentem, anyám viszont egyedül maradt. Nem épített új kapcsolatot. Elköltöztem, ő pedig magára maradt. Ma már ezt bánom a legjobban. Érted, mire akarok kilyukadni? Nem akarom, hogy veled és Leventével ugyanez történjen. Nem egy futó kalandot ajánlok, hanem családot. Hármunk közös életét. Lehetnének még gyerekeink is…
– Te majd elmész, mi pedig itt maradunk – vetette ellen Emese. – Levente már most folyton rólad kérdez.
– Pontosan ezért mondom! Egyetlen szavadba kerül, és maradok. Jó, talán vissza kell mennem elintézni a felmondást, papírokat, a lakás ügyét… de visszajövök. Biztosan visszajövök! – hadarta Balázs szenvedélyesen. Látta Emese szemében a kételyt, és ez szinte fizikai fájdalmat okozott neki.
– Most mennem kell – mondta végül. – Megígértem Márknak, hogy benézek hozzá. Holnap jövök.
Emese csak vállat vont.
Márknál Balázs mindent kitálalt. Képtelen volt tovább magában tartani. Szüksége volt valakire, aki kívülről látja a helyzetet.
– Na, szép kis történet – füttyentett Márk. – Engem oktattál ki józanságból, közben meg ekkora zűrt hagytál magad után. Szóval van egy fiad. És most?
– Azt mondtam, próbáljuk meg újra. Mit tehettem volna? – fakadt ki Balázs.
– Nem beszélni kell, hanem lépni. Gyűrű, lánykérés. Szereted?
Balázs elhallgatott.
– Nem tudom. De amikor rádöbbentem, hogy Levente talán az én fiam… mintha minden a helyére kattant volna bennem.
– Akkor talán ne is menj vissza arra a messzi állásra. Itt maradsz, megházasodsz, gyereket nevelsz. Lakásod van, munkát találsz. A tapasztalatoddal ez nem gond. Különben még más viszi el előled.
– Már én is gondoltam erre – bólintott Balázs.
– Nem gondolkodni kell, hanem dönteni. És gyorsan. Na, iszunk?
– Most nem. Igazad van. Köszönöm.
Az éjszakát ismét álmatlanul töltötte. Tudta, hogy hivatalosan még vissza kell mennie, lezárni mindent. Talán ott majd kitisztul a feje. Mégis, ha lehunyta a szemét, Emese és Levente arcát látta maga előtt.
Elővette a régi családi albumot, megkereste a gyerekkori fényképét. Hasonlítanak? Talán igen. Vagy csak belelátja? Levente akár Márkra is emlékeztethetne. Vagy bármelyik járókelőre az utcán. Egy átlagos kisfiú. Vagy mégsem?
Másnap Emeséhez menet betért egy ékszerboltba. Sokáig nézegette a vitrint, végül kiválasztott egy egyszerű, de elegáns gyűrűt.
– Mekkora méretet hord a barátnője? – érdeklődött az eladó.
– Mi a leggyakoribb? – kérdezett vissza zavartan.
– A tizenhetes. Ha nem jó, cserélhető. Csak a blokkot őrizze meg, és ne sértse meg a plombát.
– És így, plombával adjam oda? – hökkent meg.
– Ha szükséges, utólag igazítjuk méretre a műhelyben – mosolygott a lány.
Balázs kifizette a gyűrűt.
Emese otthon volt, Levente betegség miatt nem ment óvodába. Ebédeltek hármasban. A kisfiú árgus szemekkel figyelte Balázst, utánozta a mozdulatait, még a poharat is ugyanúgy fogta. Balázs közben észrevette, hogy Emese tekintete gyakran megpihen rajta, mintha olvasni próbálna benne.
Ebéd után Levente nyűgössé vált, nem akart lefeküdni pihenni, és makacsul rázta a fejét, amikor Emese az ágy felé terelte.