Balázs a kanapén feküdt, lehunyt szemmel, és a lakás apró neszeire figyelt. A jól záró ablakokon át tompán szűrődtek be az utcai hangok: egy-egy türelmetlen dudálás, távoli sziréna, amelyről nem lehetett tudni, mentő vagy rendőrautó közeleg-e. A szomszédban valaki emelt hangon vitatkozott, máshol telefon csörgött fel, majd egy ajtó csapódott be.
Régebben kifejezetten szerette ezt a játékot. Csak feküdt, hallgatózott, és próbálta kitalálni, melyik lakásban megy a televízió, hol zajlik veszekedés, vajon melyik emeleten áll meg a lift. A ház élt, lélegzett körülötte.
– Már megint ábrándozol? A leckét megcsináltad?
A hang olyan tisztán csengett fel benne, hogy Balázs szinte megesküdött volna rá: nem képzelődik. Az édesanyja hangja volt – távoli, mégis eleven. Összerezzent, és hirtelen kinyitotta a szemét. A szoba üres volt. Az előszoba felé nyíló ajtó tárva-nyitva állt, mögötte félhomály. Egy pillanatra még azt is el tudta volna hinni, hogy anyja mindjárt belép onnan, és rászól, amiért lustálkodik. De tudta, hogy ez lehetetlen. Egy hete temette el. Ami most visszhangzott benne, az nem más, mint a hiány fájdalma.
Feltolta magát ülésbe, talpát a puha szőnyegbe süllyesztette. „Megőrülök, ha itt maradok. Rögtön a temetés után vissza kellett volna utaznom. Legkésőbb másnap” – futott át az agyán. Könyökét a térdére támasztotta, tenyerébe temette az arcát, és előre-hátra hintázni kezdett.
A hirtelen megszólaló telefon csengése kizökkentette. Megriadt, a karja lecsúszott, feje előrebillent. Felállt, felkapta a készüléket az asztalról anélkül, hogy megnézte volna, ki hívja. A tekintete közben egy papírlapra esett: „Kisfiam, drága egyetlenem!..”
– Balázs, Eszter néni vagyok. Hogy bírod? Nehéz lehet ott egyedül. Nem jönnél inkább hozzám?
– Köszönöm, megvagyok – felelte röviden.
A hívás után gondosan összehajtotta a levelet, és a szekrénysor fiókjába csúsztatta.
Nem maradhat egyedül. Már hangokat hall, amelyek nincsenek is. Újra kézbe vette a telefont, végiggörgette a névjegyzéket.
„Márk… az egyetemről. Pont rá van most szükségem.”
– Márk, szia! – szólt bele, amikor a vonal túlsó végén felvették.
– Szia… bocs, de nem ismerem fel a hangot.
– Nahát, ennyire gyorsan felejtesz? Nem gondoltam volna.
– Várj csak… Balázs?! Te itt vagy? – kiáltotta örömmel Márk.
– Itt bizony. Úgy látom, nem számítottatok rám – jegyezte meg sértődött éllel.
– Ugyan már, te bolond! Csak megleptél. Hol vagy most?
– Itthon – felelte komorabban.
A hangszínéből Márk azonnal megértette, hogy baj történt.
– Anyukád?
– Meghalt. Egy hete temettük. Már a kilencedik nap is eltelt.
– Őszinte részvétem. Fél éve találkoztam vele, akkor sem volt jó bőrben… nagyon lefogyott. Meddig maradsz?
– Még három napig.
– Akkor gyere át hozzánk! Komolyan, nem tesz jót, ha egyedül kuksolsz.
– Hozzátok? – kérdezett vissza Balázs.
– Igen. Megnősültem. Rékával. Elhiszed? Itt áll mellettem, üdvözöl, és ő is vár. Gyere most, ebédre ideérsz. Ja, új címünk van, vettünk egy lakást hitelre.
– Mondd az címet – váltott tárgyilagos hangra Balázs.
„Márk megnősült… Réka már első évben odavolt érte, ő meg hol Nórával, hol Judittal járt, míg végül én nem térítettem észhez” – futott át rajta halvány mosollyal.
Gyorsan összekészült, taxit hívott. Útközben megkérte a sofőrt, álljon meg egy bolt előtt. Vásárolt egy üveg konyakot maguknak, Rékának bort, egy doboz csokoládét és egy csomag előre szeletelt felvágottat.
A házhoz érve nem várt a liftre, inkább gyalog indult fel a hatodikra. Két napja ki sem mozdult, jólesett megmozgatni a lábát. Amikor a harmadik emeletnél elhaladt egy ajtó előtt, különös, elnyújtott hang ütötte meg a fülét – mintha gyerek sírna, vagy talán egy kiskutya nyüszítene. Megtorpant.
– Hé, van ott valaki? – szólt, és fülét az ajtóhoz szorította.
A hang elhalt. Már épp továbbindult volna, amikor újra felhangzott az a monoton, panaszos dallam.
– Ki sír ott bent? – kérdezte hangosabban.
– Nem sírok, énekelek – felelte egy vékonyka gyerekhang.
– Az ajtónál énekelsz? Miért?
– Anyát várom.
– Hol van az anyukád? Egyedül vagy? – húzta össze a szemöldökét Balázs.
– A nagymamám kórházban van, anya hozzá ment. Engem bezárt, mert beteg vagyok.
– Bezárt? Hány éves vagy?
– Öt. És te ki vagy?
– Balázs. Csak erre jártam, meghallottam a dalodat.
– Én Levente vagyok. Mondjak egy verset a Télapóról?
– Halljuk – bólintott Balázs, bár a fiú nem láthatta.
Figyelmesen végighallgatta a kissé hadarva előadott versikét, és önkéntelenül elmosolyodott. Gyerekkorában ő is tudta ezt kívülről, csak mára elfelejtette.
– Egy ilyen szép versért ajándék jár – mondta végül. – Csak nem tudom, hogyan adjam oda, ha zárva vagy. Felugrom a barátomhoz egy percre, és utána visszajövök hozzád valami meglepetéssel, rendben?