— Azt akarod, hogy most, két évtizeddel az esküvőnk után, aláírjak egy házassági szerződést? — fordult Eszter hitetlenkedve a férjéhez.
— Mondd, hogy nem írtad alá! — András hangja feszült volt, szinte remegett az indulattól. — Ugye nem tetted meg?
— Mit kellett volna tennem? — nézett rá Eszter fáradtan, de egyenesen a szemébe. — Édesanyád gyakorlatilag ránk nehezedett, nem hagyott választást.
— Anyámat ne keverd bele! — csattant fel András. — Ő csak a család érdekeit tartja szem előtt.
— Melyik családét? A tiédet? Az övét? Az enyémet biztosan nem! — vágott vissza Eszter.
Az összetűzés a nappaliban zajlott, egy fülledt augusztusi estén. A lebukó nap utolsó fényei halványan szűrődtek be a hatalmas ablakokon, aranyszínű csíkokat rajzolva a parkettára. András idegesen rótta a köröket a fotel és a kanapé között, míg Eszter a könyvszekrény mellett állt, ujjai görcsösen szorították azt a néhány papírt, amely gyökerestül forgatta fel az életüket.
Három héttel korábban még egészen más hangulat uralkodott ugyanitt. A család azért gyűlt össze, hogy Dóra és Márk közelgő esküvőjének részleteit beszéljék át. Az alkalom örömtelinek indult.
— Dórikám, drágám — kezdte Mária, András édesanyja, miközben gondosan az asztalra helyezett néhány dossziét. — Édesapáddal arra jutottunk, hogy manapság felelőtlenség házassági szerződés nélkül összeházasodni.
— Anya… — fészkelődött András kényelmetlenül, megigazítva a gallérját. — Talán nem ezzel kellene kezdeni.
— Akkor mégis mivel? — szólt közbe élesen Júlia, András nővére, félredobva az ölében heverő magazint. — Azt szeretnéd, hogy a lányod ugyanazokat a hibákat kövesse el, mint te?
Eszter a teáscsésze fölül kapta fel a fejét.
— Miféle hibákról beszélsz?
— Arról, hogy a kisöcsém húsz éve túlzottan bízott a sorsban — felelte Júlia hűvös mosollyal. — Szerződés nélkül nősült meg. Aztán az első komolyabb válságnál majdnem ráment a fél vállalkozása.
— Elég legyen, Júlia! — csapott az asztalra András, mire a porceláncsészék megrezzentek.
— Várjatok egy pillanatot — szólalt meg nyugodtan, mégis határozottan Ágnes, Eszter édesanyja, miközben levette az olvasószemüvegét. — Nem értem, miért kellene szerződés Dórának. Szeretik egymást Márkkal.
— A szerelem szép dolog, de a vagyon más kérdés — jelentette ki Mária tárgyilagos hangon, és egy vastag iratköteget húzott elő. — Mindent előkészítettem. Csak az aláírás hiányzik.
A levegő mintha egy csapásra nehezebbé vált volna. Dóra Márk mellett ült, ujjai szorosan fonták körbe a fiú kezét. Márk hallgatott, de az arcán látszott a feszültség: állkapcsa megfeszült, vállai mereven álltak.
— Nagyi — mondta Dóra halkan, de határozottan —, mi nem akarunk ilyen megállapodást kötni.
— Badarság! — legyintett Mária. — Ha netán válásra kerülne sor, mindenki megtartja, ami az övé. Márk nem részesül abból, amit te teremtesz.
— És ha Márk épít fel valamit? — kérdezte élesen Krisztina, Eszter nővére, aki eddig csendben figyelt a sarokból.
— Ennek kicsi az esélye — vont vállat Júlia megvetően. — Végül is csak programozó. Dórika viszont egy sikeres üzletember lánya.
— Tehát eleve vesztesnek könyveled el az unokaöcsémet? — állt fel Krisztina, hangja halk volt, de fenyegetően csengő.
— Én csupán realista vagyok — felelte Júlia, miközben megigazította aranyláncát. — A válási statisztikák nem hazudnak.
Ágnes csóválta ősz fejét.
— Mária, gondold át, mit mondasz. Ezek a fiatalok szeretik egymást.
— A szerelem elmúlik — válaszolta keményen Mária. — A vagyon viszont megmarad.
— Anya, apa — nézett könyörgőn Dóra a szüleire. — Nem látjátok, mennyire igazságtalan ez?
András krákogott, de nem emelte fel a tekintetét.
— Dórikám… talán a nagymamádnak van némi igaza. Az élet kiszámíthatatlan.
— Apa, ezt nem gondolhatod komolyan! — telt meg könnyel a lány szeme.
— Csak a jövődet szeretné biztosítani — simította el a helyzetet Mária, majd Eszterre pillantott. — És ha már szóba került a szerződés… készítettem nektek is egyet Andrással kapcsolatban.
Eszter kezében megállt a csésze.
— Nekünk? Hiszen húsz éve házasok vagyunk!
Mária higgadtan bólintott.
— Pont ezért.