A gyrososnál azonban újabb kellemetlenség adódott: Mónikánál egy fillér sem volt. Mint kiderült, „minden pénzét az alapanyagokra költötte”. A jelenet szinte szürreális volt. Harminc kiöltözött rokon – csokrokkal, ünnepi beszédekre készülve – egy műanyag falú büfében zsúfolódott össze, „U Ashotnál”, és papírtálcáról majszolta a shawarmát meg a vödörből mert orosz salátát. Az asztal alatt, kabátok takarásában előkerült egy-egy laposüveg is, abból kortyolgatták a magukkal hozott konyakot, mintha valami titkos akció részesei lennének.
Mire estére hazaértünk, mindannyian csendesek voltunk, és furcsa módon felszabadultak. A nap abszurditása valahogy összekovácsolt minket. Azt hittük, ezzel vége is.
De a finálé még hátravolt.
A lépcsőház előtt, a padon ott ült Mónika. Egyedül. A lábánál táskák sorakoztak. A vendégek már szétszéledtek – sértődötten, morgolódva. Amint meglátott minket, felpattant, és olyan lendülettel szívta tele a tüdejét, mintha egy egész vihart készülne ránk zúdítani.
– Ti! – sziszegte, akár egy kilyukadt kerék. – Teljesen lejárattatok! Az egész család előtt! Renáta néni kijelentette, hogy ide többet be nem teszi a lábát! Tibor bácsi meg azt mondta, szélhámos vagyok! Hogy tehettétek ezt velem?!
Elé léptem, ösztönösen Dóra elé állva.
– Mónika – mondtam higgadtan. – Hallgass meg minket is. Engedély nélkül lefújtad az unokád születésnapját. Meghívó nélkül rászabadítottál a lakásunkra egy komplett rokonságot. És úgy döntöttél, hogy a te kocsonyaálmod fontosabb, mint egy gyerek kívánsága a saját ünnepén.
– Én csak jót akartam! Hagyomány! Család! – csattant fel.
– A hagyomány nem erről szól – szólt közbe Dóra, és közelebb lépett a nagymamájához. – A szeretetről és a tiszteletről szól. Főszereplő akartál lenni? Az voltál. Te hívtad össze a társaságot, te tartottad kézben az egészet. Akkor miért haragszol? Mert nem vállaltuk a díszlet szerepét a te előadásodban?
Mónika ajka megremegett. Látszott rajta, hogy készül egy csípős, fölényes válasz – valami közhely arról, hogy a fiataloknak hallgatniuk kellene az idősekre. Aztán meglátta Gergő tekintetét. A férjem, aki rendszerint békülékeny és engedékeny, most jéghideg nyugalommal nézett rá.
– Anya – mondta csendesen. – Menj haza. A lakáskulcsot pedig add vissza. Ezután csak akkor jössz, ha hívunk.
– Tessék? – suttogta hitetlenkedve. – Kidobtok… a saját fiam lakásából?
A kulcscsomót dühösen a hóba hajította, majd felemelt fejjel elindult a buszmegálló felé. A tartása méltóságot sugallt, de a léptei már nem voltak olyan határozottak, mint korábban. Tudta, hogy valami végleg megváltozott. A korlátlan bejárás ideje lejárt.
Felszedtük a kulcsokat, és felmentünk. A lakásban idegen parfüm és feszültség illata keveredett, de hamar kiszellőztettük. Rendeltünk még két pizzát, betettük az Addams Family-t, és éjfélig nevettünk.
Azóta eltelt fél év. Mónika meglepően simulékony lett. Előre telefonál, udvariasan érdeklődik: „Lilla, beugorhatok?” Nincsenek kéretlen tanácsok, nincsenek meglepetésvendégek. Megértette, hogy nálunk nem marad üresen a „tenger úrnője” pozíció.
Én pedig megtanultam valamit, amit azóta minden barátnőmnek elmondok: nem attól kell félni, hogy valaki rossz menynek tart. Attól kell félni, hogy csendben boldogtalan maradsz, miközben mások írják a saját életed forgatókönyvét. Néha ahhoz, hogy rend legyen, előbb egy kis, tudatosan vállalt káoszt kell teremteni.