– Jaj, Istenem… – sóhajtott fel Erzsébet, és ösztönösen keresztet vetett, miközben fia telefonján a menyasszony fényképét nézte. – Mondd már, honnan került elő ez a lány? – fordult értetlenkedve Márkhoz.
A fiatalember azonnal megérezte az élt az anyja hangjában. Összevonta a szemöldökét, vett egy mély levegőt, majd határozottan megszólalt:
– Anya, kérlek, ne beszélj így Lilláról. Csodálatos nő, és szeretem őt.
– De hát, kisfiam! – csattant fel Erzsébet, és nem tágított. – Nem látod a fülét? Mint két vitorla! És az az orr… az nem bájosan pisze, hanem egyenesen olyan, mint egy malacé! A szemei pedig…
– Elég volt! – Márk tenyere nagyot csattant az asztalon, amitől az asszony ijedten összerezzent. – Ő a párom, és nem tűröm, hogy így beszélj róla. Semmi rosszat nem tett ellened, te mégis darabokra szeded a külsejét.
– Én csak azt mondom, hogy… különös az arca – próbálta finomítani a kritikát Erzsébet. – Gondold át még egyszer. Okos, jóképű, diplomás férfi vagy, biztosan sorban állnának érted a lányok.
– Nem érdekel senki más. Lilla kell, senki más. És hogy tiszta legyen a helyzet: össze akarunk házasodni.
Ez a kijelentés úgy érte Erzsébetet, mintha arcul csapták volna. Szinte megszédült a széken. Hogy az ő menye ez a… Nem, ezt nem hagyhatja. Még egy utolsó kísérletet tett.
– És a gyerekeitek? Arra gondoltál? Ha az anyjukra hasonlítanak, az iskolában csúfolni fogják őket a fülük meg az orruk miatt!
– Vagy rám ütnek majd – felelte Márk, kissé hunyorítva. – Az előbb még te mondtad, hogy jóképű vagyok. Akkor miért rettegsz előre?
Erzsébet elakadt. Látta a fia arcán az elszántságot. Nem fog meghátrálni, nem hagyja el Lillát. Kétségbeesésében kimondta azt, amit talán nem is gondolt komolyan:
– Akkor kitagadlak! Kihúzlak a végrendeletből!
Márk vállat vont, sőt, még halvány mosoly is átfutott az arcán.
– Próbáld meg. Apa úgysem menne bele. És különben sincs szükségem a pénzetekre. Megteremtem magamnak, amire szükségem van.
Az asszonyban forrt a tehetetlen düh. Úgy érezte, falnak beszél. A fia hajthatatlan, és ha így megy tovább, valóban elveszi azt a lányt. „Micsoda csapás ez nekem öregkoromra…” – zakatolt benne a gondolat.
Aznap Márk ebédre hozta haza Lillát, hogy bemutassa a szüleinek. A lány udvariasan köszönt, figyelmesen hallgatta őket, és olyan szeretettel nézett Márkra, hogy az már szinte megható volt. Kedvesen beszélgetett, segített teríteni, minden mozdulatán látszott a jó nevelés. Szinte tökéletes választás – leszámítva, Erzsébet szerint, a külsejét. Amikor Lilla kiment a mosdóba, az asszony azonnal félrehívta a fiát a hátsó szobába, és újra rázúdította az ellenvetéseit.
Márk egy ideje külön élt, önálló lakásban. Korábban több kapcsolata is volt, de egyik sem bizonyult tartósnak. Mindig azt mondta, még nem találta meg azt a nőt, akivel le tudná élni az életét. Erzsébet emiatt sokat aggódott – azt szerette volna, ha a fia végre révbe ér.
– Éttermekben eszik, meg futárral hozatja a kész ételeket – panaszkodott gyakran a barátnőinek is. – Pedig nincs jobb a házi kosztjánál, amit egy gondoskodó feleség készít.
És ott volt a másik, még fájóbb kérdés: az unokák. Erzsébet már közeledett a hetvenhez. Egyik egészségügyi probléma követte a másikat, tavaly kórházba is került. Szerencsére nem lett komoly baj, de az ijedtség megmaradt. Attól félt, kifut az időből, és nem élheti meg, hogy karjában tartsa az unokáit, megsimogassa a puha arcukat, és átadja a tapasztalatait a menyének a gyermeknevelésről. Éppen ezért számára különösen fontos volt, hogy milyen nő lép be a családjukba – és nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Lilla külseje árnyékot vet a jövőjükre.