Az ember onnan tudja, hogy kicsúszott a kezéből az élete irányítása, amikor egy reggel arra ébred: a hónapokkal korábban lefoglalt Pókember-jelmezes animátort valaki lemondta, és helyette úton van Gyöngyösről a harmadunokatestvér Renáta néni egy vödör savanyú káposztával.
Nálam pontosan négy nappal Dóra tizedik születésnapja előtt ütött be a krach.
A konyha közepén álltam, a telefonomat úgy szorítottam, mintha attól függne az életem. A rendezvényszervező iroda munkatársa a vonal túlsó végén idegesen hadart:
— Lilla Andrejevna, kérem, értse meg… Egy hölgy telefonált, azt mondta, ő a család rangidős tagja. Kijelentette, hogy az ördögi maskarák és ugrálások elmaradnak. Töröltette a kincskereső játékot és a lézerharcot is. Szó szerint azt mondta: „A gyerekeknek rokonok kellenek, nem falon mászás.”
Lassan kifújtam a levegőt. Belül forrt bennem valami, mint a láva. Ezt csak egy ember tehette: Mónika, az anyósom. Az a nő, akinek a meggyőződése hegyeket mozgatna meg — vagy alagutakat fúrna a saját igazáért.
— Gergő! — ordítottam akkorát, hogy a hűtő tetején szundikáló macska riadtan a mosogatóba ugrott.
A férjem az ajtóban jelent meg, azzal a bűnbánó arccal, ami automatikusan kiül rá, valahányszor az édesanyjáról esik szó.
— Az anyád lefújta Dóra buliját — mondtam tagoltan. — Lemondta a loftot és az animátorokat is.
Gergő elsápadt.
— Lilla, biztos félreértés… Megígérte, hogy nem szól bele.
— Félreértés az, ha valaki azt hiszi, a krokodil rászokik a salátára — vágtam vissza. — Hívd fel. Most.
Ebben a pillanatban fordult a zár a bejárati ajtóban. Mónika saját kulccsal lépett be, két hatalmas szatyorral a kezében. A csomagokból kilógott a hering farka és egy csokor kapor, mint valami fürdőházi vessző.
— Megérkeztem! — jelentette ki ellentmondást nem tűrően. — Jobb előre főzni, nagy lakoma lesz! Mindenkit értesítettem: jönnek az Ivanovék, a Petrovék, Ildikó néni az unokákkal, sőt Tibor keresztapa is itt lesz. Harmincan simán összegyűlünk!
Az asztalnak dőltem, karba tett kézzel.
— Mónika. Dóra tízéves lesz. Wednesday-tematikájú partit szeretne. Fekete tortát, játékos küldetéseket, táncot. Mi köze ehhez Tibor keresztapának és a heringnek?
Az anyósom nagy csattanással letette a szatyrokat, majd úgy nézett rám, mint egy professzor a zavarba jött elsőévesre.
— Lillácskám, ne beszélj butaságokat — csilingelte, amitől megfeszült az állkapcsom. — Ez a „Wednesday” csak sötét hóbort. A gyereknek családi melegség kell. Köszöntők, jókívánságok az idősebbektől. Tibor például verset ír! És pizzával etetni a társaságot? Gasztronómiai bűntett. Főzök inkább kocsonyát.
— Kocsonyát? Egy gyerekzsúron? — kérdeztem hitetlenkedve, miközben éreztem, hogy ez még csak a kezdet.