A fák alatt sétálva Márk hirtelen megállt, magához húzta Rékát, és halkan a fülébe súgta:
– Szeretném, ha találkoznál a szüleimmel.
Réka kissé hátrébb lépett, és fürkészve nézett rá.
– Biztos, hogy itt az ideje? – kérdezte bizonytalan mosollyal. – Ha te így gondolod… rendben.
– És utána én is szeretnék megismerkedni a tieiddel – tette hozzá a férfi. – Hiszen közös jövőt tervezünk. De mielőtt továbblépnénk, van valami, amit be kell vallanom. Egy apróság… amiben nem voltam teljesen őszinte.
Réka szíve összeszorult.
– Miféle apróság? – kérdezte aggodalmasan.
– Nem szeretném, hogy titok maradjon köztünk. Az elején nem mondtam el az igazat. Nem jártam a te iskoládba. Soha. Még párhuzamos osztályba sem.
– Tessék? – döbbent meg a lány. – Akkor… nem is az vagy, akinek hittelek?
Márk halványan elmosolyodott.
– A keresztnevem stimmel. De nem az a családnevem, amit akkor mondtál. Másik iskolába jártam a városban. Ne haragudj… ott és akkor nem volt erőm kijavítani téged.
Réka elhallgatott, szemöldöke összeszaladt.
– Érthetetlen… – szólalt meg végül. – Annyira hasonlítottál rá. Mintha a tükörképe lettél volna. Persze mindannyian változunk az évek alatt… de miért nem tisztáztad rögtön? Olyan kellemetlen így. Mintha én kapaszkodtam volna beléd tévedésből…
– Azért, mert az első pillanatban megtetszettél – vallotta be Márk őszintén. – Féltem, ha kiderül, hogy nem az vagyok, akinek gondolsz, azonnal elveszítelek. Nem akartam, hogy elsétálj. Gyáva voltam. Bocsáss meg.
Réka gyanakvóan nézett rá.
– És nincs még valami, amiről tudnom kell?
– Nincs. Esküszöm, ez volt az egyetlen botlásom – felelte komolyan. – Minden más, amit mondtam, igaz. Talán ez az apró félreértés még jót is tett nekünk. De mostantól semmi titok.
A lány egy pillanatig még habozott, aztán fejét Márk mellkasára hajtotta. Néhány másodperc múlva felnevetett.
– Ravasz vagy, azt meg kell hagyni – mondta játékosan. – Rendben, megbocsátok. És te is bocsáss meg nekem, ha kicsit őrültnek tűntem. Most már szinte szégyellem magam.
– Ha azon a napon nem szakad le az ég, talán sosem találkozunk – felelte Márk gyengéden. – Hálás vagyok a viharnak… és neked is. Szeretlek, Réka. Ezt mindig tudd.
Megszokott mozdulattal ajkához emelte a lány kezét, és megcsókolta. Réka szeme ragyogott; boldogság és szerelem tükröződött benne.
Három hónappal később összeházasodtak. És valahányszor hosszú éveik során az eső hevesen verte az ablaküveget, Réka mosolyogva súgta:
– Nézd csak, Márk… megérkezett a mi esőnk.