A férjem évekkel ezelőtt kilépett az életemből, most pedig váratlanul jelentkezett, hogy részt követeljen abból, amit együtt teremtettünk.
Eszter éppen a tányérokat törölgette szárazra a vacsora után, amikor kopogás zavarta meg az esti csendet. Levente a barátjánál tanult a közelgő vizsgákra, a lakás pedig olyan nyugodt volt, mint alkonyatkor általában. Eszter a konyharuhába törölte a kezét, és különösebb gondolkodás nélkül az ajtóhoz sétált – nem sokan keresik az embert fél nyolc tájban.
A küszöbön egy futár állt, hivatalosnak tűnő borítékkal.
— Eszter Szokolova?
— Igen.
— Kérem, itt írja alá.
Gyors mozdulattal szignózott, átvette a küldeményt, majd bezárta az ajtót. Már a papír merev tartása és a gépelt címzés ridegsége is baljós érzést keltett benne. Leült a kanapéra, felbontotta a borítékot, és olvasni kezdett.
Bírósági kereset. Házasság alatt szerzett vagyon megosztása. Felperes: Márk Anatoljevics Szokolov.
Háromszor futott végig a sorokon. A betűk mintha összemosódtak volna a szeme előtt. Márk. Az a Márk, aki két éve teljesen felszívódott.
Az a Márk, aki hét esztendeje egy másik nőhöz költözött – egy várandós nőhöz –, és azóta is csak időnként utalt pénzt Leventének, míg végül minden kapcsolat megszakadt.
Eszter ölébe ejtette az iratokat, és az ablakon át kibámult az utcára. Az áprilisi este lassan sötétbe fordult, a játszótéren egyetlen lámpa világított tompán.
Tizenöt évvel korábban még együtt sétáltak ott a kis Leventével. A fiúcska nevetve kapaszkodott a hintába, Márk pedig a magasba emelte, mire Eszter játékosan rászólt, hogy vigyázzon.
Most Levente majdnem felnőtt. Építész szeretne lenni, egyetemre készül. Márk pedig ügyvéden keresztül igényt tart az autóra – amelyet Eszter fél éve eladott – és arra a lakásra is, ahol tizenkét évig éltek együtt.
A repedések lassan jelentek meg a házasságukon. Márk egyre többször maradt bent dolgozni. Aztán jöttek a kiküldetések: előbb ritkán, majd mind gyakrabban. Eszter eleinte nem kételkedett. Az építőiparban természetes a sok utazás.
Egy idő után azonban furcsa illat lengte körül, amikor hazaért. Nem cement és füstszag, hanem egy ismeretlen nő édeskés parfümje.
Nem csapott jelenetet. Egy este, amikor Levente már aludt, leült Márk mellé a kanapéra.
— Van valakid? — kérdezte halkan.
Márk nem tűnt meglepettnek. Hosszan nézett rá, mintha megkönnyebbülés suhant volna át az arcán, majd bólintott.
— Igen.
— Mióta?
— Körülbelül egy éve.
Eszterben nem tört ki vihar. Inkább dermedt üresség áradt szét benne, mint amikor a hóvihar után néma lesz az udvar.
— Szereted?
— Nem tudom… talán.
— Gyereket vár?
A férfi összerezzent.
— Honnan gondolod?
— Látom rajtad. Bűntudat és izgatottság egyszerre.
Hajnalig ültek egymás mellett, szinte szótlanul. Egy hét múlva, amíg Levente iskolában volt, Márk összepakolta a ruháit. A kulcsot a komódra tette.
— A fiamról gondoskodni fogok — mondta.
— Rendben.
— Eszter… sajnálom.
— Ne magyarázkodj. Menj.
Az ajtó halkan zárult mögötte.
Az első hónapok különösen nehezek voltak. Levente nem értette, miért nem él velük az apja. Eszter próbált magyarázatot találni, de nem akarta Márkot szörnyetegnek beállítani.
— Anya, apa visszajön?
— Nem tudom, kicsim.
— Már nem szeret minket?
— Dehogynem. Csak néha az emberek külön úton folytatják.
Márk eleinte valóban tartotta a szavát. Havonta hozott pénzt, találkozott a fiával. Később ezek az alkalmak megritkultak. Eszter nem fordult bírósághoz tartásdíjért, hiába biztatták a barátnői. Úgy érezte, amíg önként vállalja a felelősséget, addig maradt benne valami abból az emberből, akibe egykor beleszeretett.
A megtakarításaikat vita nélkül felezték el. A lakás Eszternél maradt, a régi Škoda Márkhoz került. Fél év múlva azonban visszaadta.
— Nekem nincs rá szükségem. Használd inkább te.
Eszter elfogadta. Jól jött a kocsi: edzésekre, vidéki látogatásokhoz, a mindennapi rohanásban.
Öt évvel később Márk teljesen eltűnt. Nem válaszolt hívásokra, üzenetekre. Közös ismerősök sem tudtak róla semmit. Eszter végül feladta a keresést. Úgy gondolta, új életet épített, és végleg maga mögött hagyta a múltját. Levente is egyre ritkábban említette az apját; nem haragból, inkább mert az emlék lassan megfakult.
Két évvel ezelőtt Eszter rádöbbent, hogy komolyan kell terveznie a fia jövőjét. Felvételi előkészítők, tandíj, különórák — mindez jelentős összeget igényel. Ő könyvelőként dolgozott egy vállalatnál, és pontosan tudta, hogy minden forintnak helye van a költségvetésükben, ezért elkezdett előre gondolkodni, számolni és tartalékot képezni a következő évekre.