— Réka — szólalt meg Márk csendesen, már-már kérlelő hangon. — Ne vedd rossz néven. Ez afféle szakmai ártalom nálam, festőként nézem az embereket. De hidd el, nem udvariasságból mondom: valóban szép vagy.
A lány elmosolyodott, de érezhetően zavarba jött.
— Indulnom kell — felelte végül, majd ügyesen kerülgetve a tócsákat elindult a buszmegálló irányába.
— Várj csak! Hová sietsz ennyire? Elvinnélek kocsival, itt parkolok a közelben — ajánlotta Márk.
— Igazán nem szükséges, pár perc az egész.
— Az lehet, de ezek a szatyrok nem könnyűek — mondta, és már ki is vette a csomagokat Réka kezéből. — Nekem nincs dolgom, viszont te már így is csuromvizes vagy.
Réka rövid habozás után bólintott, és beszállt az autóba.
— Emlékszel arra a viharra a gólyatáborban? — kezdett nosztalgiázni, miközben Márk kihajtott az útra. — Tizedikben történt. Olyan eső kapott el minket, hogy bőrig áztunk. Te is ott voltál?
— Nem rémlik… Azt hiszem, akkoriban betegeskedtem — válaszolta kissé elgondolkodva. — Merre vigyelek pontosan?
Néhány utcányit haladtak, majd befordultak egy fákkal szegélyezett, csendes udvarba.
— Itt jó lesz. Köszönöm, szó szerint hazahoztál — mondta Réka, miközben átvette volna a csomagokat.
— Ugyan már, fel is viszem — jelentette ki határozottan Márk. — Melyik lépcsőház és hanyadik emelet?
Egészen az ajtóig kísérte, ott búcsúzott el tőle mosolyogva. Rékát kellemes melegség töltötte el a találkozás után, mégis maradt benne valami furcsa hiányérzet, mintha nem hangzott volna el minden, aminek kellett volna.
— Köszönöm még egyszer! — szólt utána, amikor Márk már lefelé tartott a lépcsőn.
— Viszlát, Réka! Remélem, nem ez volt az utolsó alkalom — intett vissza, aztán eltűnt.
A lány még sokáig a történteken gondolkodott. Márk kétségtelenül megváltozott az évek során, ráadásul előnyére. Férfiasabb lett, magabiztosabb. Arról pedig sejtelme sem volt, hogy ilyen tehetségesen rajzol. „Milyen szerény lehetett, ha az iskolában senki sem tudott erről” — tűnődött.
Két nappal később este, amikor Réka a munkából tartott hazafelé, meglepetten látta, hogy Márk a bejáratnál várja.
— Te itt? — csodálkozott. — Erre nem számítottam.
— Mondtam, hogy még találkozunk — mosolygott. — Mindig ilyenkor érsz haza? Gyere, sétáljunk egyet. Ha éhes vagy, beülhetünk valahová vacsorázni. A vendégem vagy.
— Ilyen gyorsan? — nézett rá fürkészve Réka. — Azt sem kérdezted, van-e valakim. Lehet, hogy férjnél vagyok.
— Kétlem — felelte könnyedén. — Ha így lenne, aligha engedted volna, hogy múltkor hazavigyelek és az ajtóig kísérjelek.
Réka felnevetett.
— Igaz, ebben van logika. Jól van, menjünk.
Gyorsan felszaladt átöltözni, míg Márk a ház előtti padon várta, türelmesen figyelve az esti fényekbe burkolózó utcát.