Az este végül sétával telt: bolyongtak az utcákon, betértek egy kávéra, megosztoztak egy hatalmas adag fagylalton, és már-már azon voltak, hogy beülnek egy késő esti vetítésre is. Réka azonban az órájára pillantott, és határozottan megrázta a fejét.
— Ennyi épp elég egy első randira, köszönöm szépen. Holnap korán kelek, vár a munka — mondta, majd búcsúzásképp a kezét nyújtotta.
Márk azonban nem engedte el rögtön. Ujjai gyengéden köré fonódtak Réka kezének, és mielőtt elengedte volna, finoman ajkat érintett a kézfejére.
— Igazi úriember vagy, mintha a tizenkilencedik századból léptél volna elő. Ki csókol ma már így kezet? — jegyezte meg Réka halkan.
— És ez baj? Zavarna? — kérdezte Márk lágy hangon.
Réka nem felelt, csak mosolyogva intett, majd eltűnt a lépcsőház ajtaja mögött. A szürkület lassan éjszakába fordult, de Márk nem érzett késztetést az indulásra. Leült a ház előtti padra, és mélyet szippantott a hűvösödő őszi levegőből. Tekintete akaratlanul is a ház ablakaira tévedt. Néhány perc múlva megjelent Réka az erkélyen, és lenézett rá.
— Miért nem mész még haza? — szólt le halkan, ügyelve, hogy a szomszédokat ne zavarja.
— Nincs nekem se otthonom, se vacsorám, se pénzem, se csizmám… — sóhajtotta játékosan Márk, színpadias bánattal a hangjában.
— Persze, csak festékeid és ecseteid vannak — nevetett fel Réka. — Ne bohóckodj úgy, mint egy kamasz. Későre jár, indulj!
— Nem sietek. Ráadásul a következő találkozót sem beszéltük meg — vágott vissza Márk.
— Legyen holnapután, ugyanebben az időben.
— Az túl messze van. Holnap szeretnélek látni — felelte tréfás makacssággal.
Réka sóhajtott, de a hangjában mosoly bujkált. — Rendben, akkor holnap. Jó éjt!
Ezzel visszalépett a szobába. Márk még néhány másodpercig nézte az üres erkélyt, aztán elindult az autója felé.
Ettől a naptól kezdve szinte minden nap találkoztak. Ami köztük született, hirtelen és elementáris volt, mint amikor az őszi avar egyetlen szikrától lángra kap. Reggelente üzenetekkel ébresztették egymást, napközben is keresték a másik hangját, esténként pedig képtelenek voltak időben elköszönni. Egy hónap sem telt el, és már úgy érezték, mintha egy egész élet óta ismernék egymást.
Márkot teljesen betöltötte Réka jelenléte. A lány tekintetéből áradó melegség, a szavai, az érintései mind ott maradtak benne akkor is, amikor épp nem volt mellette. Gondolataiban folyton visszatért hozzá, és lassan bizonyossá vált számára, hogy megtalálta azt az embert, akit sokan csak „másik felüknek” neveznek.
Réka szívében ugyanilyen erővel vert gyökeret az érzés. Márk figyelmessége és gyengédsége elvarázsolta. Mellette nőiesebbnek, törékenyebbnek, ugyanakkor biztonságban lévőnek érezte magát. Amikor a férfi átölelte, különös, édes nyugalom szállta meg.
Egyre kevésbé tudták elképzelni az életüket a másik nélkül. Egy alkalommal, amikor a park fái alatt sétáltak a lehullott levelek között, mindketten érezték, hogy kapcsolatuk új szakaszhoz érkezett.