Réka egy alaposan megpakolt bevásárlótáskával indult kifelé az üzletből, amikor az ajtón túl hirtelen észrevette, hogy szakad az eső. „Ez meg honnan jött ilyen váratlanul? Már így is rohanok…” – futott át az agyán bosszúsan. Végül megállt a szupermarket bejárati előterében, ahol rajta kívül még többen húzódtak meg, abban bízva, hogy nem áznak bőrig.
Az emberek egymáshoz közel várakoztak, és akaratlanul is figyelték, ahogy a zuhé percek alatt hatalmas tócsákat gyűjtött az ajtó előtt. A víz keskeny patakokban indult meg a lefolyók irányába, a bejáratnál pedig szinte hömpölygött a sáros áradat.
Réka ekkor pillantotta meg a mellette álldogáló fiút. Volt benne valami ismerős. Néhány másodpercig fürkészte az arcát, aztán hirtelen beugrott neki. Hiszen ez Márk! Mennyi idő telt el azóta…
— Márk? Nahát, milyen kicsi a világ! Tényleg te vagy az? — fordult felé meglepetten.
— Igen… én vagyok — felelte kissé bizonytalanul a fiú, és kíváncsian nézett rá, mintha az emlékei között kutatna.
— Nem ismersz meg? Réka Ignatova vagyok. Én rögtön felismertelek. A harmincötösben jártál, a párhuzamos osztályba, ugye?
A fiú arca elvörösödött, majd bólintott.
— Réka… persze. Csak annyi év eltelt. Most már rémlik. Szia! Mi újság veled?
— Elvégeztem az egyetemet, most egy tervezőirodában dolgozom — mosolygott a lány. — És te? Emlékszem, mennyit sportoltál annak idején. Most is remek formában vagy. Maradtál a sportnál?
— Nem egészen — húzta el a száját Márk kissé zavarban. — Gyerekkorom óta rajzolok, tudod… Végül a képzőművészetire jelentkeztem. A sport háttérbe szorult, inkább az alkotás lett fontos. Portrékat is készítek. Leülnél nekem modellt?
— Hűha, ez elég váratlan ajánlat — nevetett fel Réka kitérően. — Talán majd egyszer. Nem hiszem, hogy olyan különleges arcom lenne, amit érdemes vászonra vinni.
— Ezzel vitatkoznék — nézett mélyen a szemébe Márk, és lassan végigmérte. — Kifejezetten karakteres az arcod. Nem a mai divat szerint, inkább olyan, mintha egy tizenkilencedik századi festményről léptél volna le. Csak a frizurádon változtatnék egy kicsit.
— Ugyan már… — pirult el Réka. — Nem nekem való a modellszerep. Képtelen lennék hosszú ideig mozdulatlanul ülni, főleg, ha közben így figyelnek. Azt hiszem, ezt kihagynám.
Nevetése néhány járókelő figyelmét is odavonzotta. Közben az eső lassan csendesedni kezdett, a levegő pedig friss, nedves illattal telt meg. A bátrabb vásárlók már átszöktek a pocsolyák felett, igyekezve az autóikhoz vagy a közeli buszmegálló felé.
Márk egy pillanatig hallgatott, majd közelebb lépett hozzá.
— Ne haragudj rám — kezdte halkan, és a tekintete komolyabbá vált.