Márk halványan elmosolyodott.
– Ahogy sejted, az előző pénzügyi vezető hamarosan nem kimutatásokat fog készíteni, hanem kesztyűt varrni a börtönműhelyben. Te értesz a számokhoz, tisztességes vagy, és az életemet is neked köszönhetem. Vállalod?
Egy pillanatra megszólalni sem tudtam.
– Én? Egy ekkora cégcsoport pénzügyi igazgatójaként? Márk… hét éven át a konyhában álltam, nem tárgyalótermekben.
– Hét évig éltél együtt egy ostobával úgy, hogy közben nem törtél meg – felelte higgadtan. – A szakmai tudás nem vész el, legfeljebb megkopik. Segítek visszarázódni. Nos?
Felém nyújtotta a kezét. A szorítása határozott volt, mégis biztonságot sugárzott.
– Rendben – bólintottam végül, és elfogadtam az ajánlatát.
Egy esztendő telt el.
A huszonötödik emeleten lévő irodámban ültem, előttem a negyedéves jelentés utolsó oldala. Aláírtam, majd hátradőltem. Ha valaki egy évvel korábban azt mondja, hogy idáig jutok, kinevetem. Már nem az a jelentéktelen, háttérbe húzódó nő voltam, aki mindent eltűr. A nevem súllyal bírt: Lilla Viktória, a vállalat tulajdonosának legközelebbi munkatársa.
Gergő időről időre írt a büntetés-végrehajtási intézetből. A levelei kimért, precíz kézírással készültek, mintha még mindig költségvetést állítana össze: „ráébredtem”, „átértékeltem”, „szeretnék új esélyt”. Egyiket sem olvastam végig. A boríték ment az iratmegsemmisítőbe, utána a lapok is.
Erika – aki egykor minden szálat mozgatni próbált – megúszta felfüggesztettel, de a befolyása szertefoszlott. Ismerősök nélkül, tekintély nélkül maradt, és a rossz híre megelőzte: a liftben elfordították tőle a fejüket. Mivel már nem volt kinek kiadnia a lakást, és senki sem „intézett el” helyette semmit, kénytelen volt maga boldogulni. Kiváltotta az egyéni vállalkozóit, félállásban egy magánklinikán adminisztrál, mellette egy csomagátvételi pontot vezet a lakótelepen. Ott ül egész nap, udvarias mosollyal, mintha szolgálatban lenne.
Réka sem maradt egyedül sokáig. Számításból ment férjhez egy nála tíz évvel idősebb autószerelőhöz, akinek az előző házasságából gyereke is van, és akinek a szemében állandó fáradtság ül. Leköltözött vele vidékre, ahol a férfi műhelye működik. Ott a múltja senkit nem érdekel.
Márk közben végig mellettem állt. Remek párost alkottunk a munkában: kiegészítettük egymást, vitáztunk, döntöttünk, építettünk. A magánéletünkről hallgattunk. Tartottuk a távolságot – legalábbis látszólag. Néha azonban rajtakaptam, hogy elidőzik rajtam a tekintete.
Egyik este benyitott az irodámba.
– Lilla, csukd be a gépet. Indulunk.
– Hová? Még nincs vége a napnak.
– Emlékszel arra az üdülőre? Megvettem. Felújíttattam. Szeretném, ha látnád. És beszélnünk kell… nem céges ügyben.
Ugyanazon az úton haladtunk, ahol egy éve a hóvihar tombolt. Most napsütés volt, a táj tavaszi zöldbe öltözött. Az egykori romos faházak helyén új épületek álltak, a sétányokat rendbe tették.
Megálltunk annál a verandánál.
– Itt találtál rám – mondta csendesen. – Ha akkor nem jössz…
Összekulcsolta az ujjainkat.
– Nem vagyok nagy szónok – folytatta. – Parancsokat osztani könnyebb, mint érzésekről beszélni. De melletted nem irányítani akarok, hanem vigyázni rád. Egy évet vártam, hogy lezárd a múltad. Nem ideje végleg elengedni a kísérteteket?
A szemébe néztem. Egy évvel ezelőtt fájdalom tükröződött benne. Most melegség.
– Ideje – suttogtam.
A folyóparton álltunk. A víz lassan hömpölygött, mintha maga is tudná, hogy minden változik. Eszembe jutott, mennyire végzetesnek hittem egykor a veszteségeimet. Férj, barátnő, bizalom – mind szertefoszlott. Akkor úgy éreztem, mindennek vége. Ma már tudom: ha nem omlik össze az a régi világ, sosem találkozom Márkkal, és talán örökre egy hazugságban maradok, amit szerelemnek neveztem.
Erika gyakran hangoztatta: „Más kárán nem lehet boldogságot építeni.” Ebben igaza volt. Ők Gergővel és Rékával az én romjaimon próbáltak jövőt emelni – és az egész rájuk dőlt. Az én örömöm viszont nem elvett ajándék. Megküzdöttem érte. A hó alól húztam elő, ápoltam, életben tartottam. És most viszonozza.
– Min töprengsz? – kérdezte Márk, miközben átkarolta a vállam.
– Azon, hogy néha mindent el kell veszítenünk ahhoz, hogy ráleljünk arra, ami igazán számít – feleltem, és közelebb bújtam hozzá.
Valahol a távolban vonat zakatolt, talán éppen valakit új kezdet felé szállítva. Az enyém már itt volt, a karjaiban. És többé nem engedem ki a kezemből.
Sokszor könnyű a gonoszokra mutogatni. De ritkábban tesszük fel a kérdést: a „naiv” áldozat valóban csak ártatlan, vagy inkább fél szembenézni az igazsággal, amíg az élet rá nem kényszeríti? Én hét évig hunytam be a szemem. Most már nyitva tartom.