— Na végre, hogy ideértél! — csapott le Eszterre a hang már az előszobában, abban a pillanatban, ahogy belépett a lakásba. — Reggel óta itt ülök, mint valami bolond, és várom, mikor méltóztatik a menyem hazafáradni!
A kulcs kicsúszott az ujjai közül, és csilingelve pattant végig a hideg járólapon. Eszter dermedten állt a küszöbön. A nappaliban Gabriella terpeszkedett a kanapén, mintha saját trónján fogadná az alattvalókat. Körülötte iratok, dossziék hevertek rendezetten szétterítve. Mellette egy ismeretlen, öltönyös férfi ült, elegáns bőrtáskával az oldalán.
— Gabriella? — pislogott zavartan Eszter. — Hogy kerülsz ide? Nincs is kulcsod.
Az anyós megvetően felszisszent, és megigazította gondosan belőtt frizuráját. A szája sarkában az a jól ismert, ragadozóra emlékeztető mosoly jelent meg, amit Eszter három év házasság alatt megtanult rettegni.
— Márk adta, természetesen. A fiam mindig gondoskodik az édesanyjáról — ellentétben némelyekkel — mérte végig Esztert kritikus pillantással. — Megint túlóráztál? A férjed talán éhen haljon, amíg te az irodában töltöd az időt?
Eszter mellkasában forrni kezdett az indulat. Három éve tűrte a célozgatásokat, a beszólásokat, a nyílt sértéseket. Gabriella úgy tört be az életükbe, mint egy hirtelen jött vihar: váratlanul, a legrosszabb pillanatban, és mindig követelésekkel.
— Nem csavargok, hanem dolgozom — felelte kimérten Eszter. — És Márk képes megmelegíteni magának a vacsorát. Megkérdezhetem, mi folyik itt? Ki ez az úr?
Az idegen felállt, és udvarias mozdulattal átnyújtotta a névjegyét.
— Gergő K., közjegyző. Gabriella asszony kérésére érkeztem, ajándékozási szerződés ügyében.
— Ajándékozási szerződés? — ismételte Eszter, és úgy érezte, mintha hirtelen megszűnt volna a talaj a lába alatt.
Gabriella diadalmas arccal emelkedett fel a kanapéról, elsimította drága ruhájának redőit.
— Úgy látom, még nem avattak be. Márk nem szólt? Úgy döntöttünk, hogy a lakás az én nevemre kerül. Végül is én segítettem az önerővel, tehát ez teljesen jogos.
Eszter arca elsápadt. A lakás. Az otthonuk, amelynek törlesztőrészleteit két éve ő fizette, miközben Márk „kereste önmagát”, és egyik munkahelyről a másikra sodródott.
— Mit jelent az, hogy „úgy döntöttünk”? — remegett meg a hangja. — Erről velem senki nem beszélt. A lakás kettőnk nevén van!
— Pontosan, kedvesem — lépett közelebb Gabriella, parfümjének émelyítő illata szinte fojtogatta Esztert. — Kettőtök nevén. Pedig kizárólag a fiamé kellene, hogy legyen. Az élet kiszámíthatatlan. Gondoskodni kell arról, hogy Márk érdekei biztonságban legyenek.
Eszter hátrált egy lépést, a falnak támaszkodva próbálta összeszedni magát. Lehetséges, hogy Márk minderről tud? Hogy beleegyezett?
— Hol van Márk? — kérdezte végül. — Beszélnem kell vele.
— A konyhában — legyintett Gabriella. — Az iratokat nézi át. Egyébként örülhetnél. Nem az utcára teszlek. Egyelőre. Lakhatnátok itt továbbra is, fizetnétek nekem bérleti díjat. Szép kis kiegészítés lenne a nyugdíjam mellé.
Eszter alig emlékezett, hogyan jutott el a konyháig. Fülében zúgott a vér, látása elhomályosult. Márk az asztalnál ült, laptopja fölé görnyedve. Amikor meglátta a feleségét, összerezzent, majd lesütötte a szemét.
— Márk — ült le vele szemben Eszter, hangja alig volt több suttogásnál. — Mondd, hogy ez valami félreértés. Mondd, hogy nem akarod a lakást anyád nevére íratni.
A férfi nem válaszolt. Ujjai idegesen gyűrték az abrosz szélét — Eszter jól ismerte ezt a mozdulatot. Mindig így viselkedett, amikor bűntudata volt, de nem volt bátorsága felvállalni.
— Márk, nézz rám! — csattant fel végül. — Komolyan gondolod, hogy odaadod neki azt a lakást, amiért én fizetem a hitelt?
Hosszú másodpercekig csend volt. A konyhából átszűrődött a nappaliban lapozgatott papírok zizegése. Márk végül nagy nehezen felemelte a tekintetét, és Eszter a szemében egyszerre látta a bizonytalanságot és a makacs elszántságot. A férfi lassan beszívta a levegőt, mintha erőt gyűjtene a következő mondathoz.