A kesztyűtartó mélyén nemcsak a régi kulcs lapult, hanem más is: Gergő cégének teljes iratmásolata. Hiszen az induláskor én vezettem a könyvelést, minden számla, szerződés és átutalás megfordult a kezemben. Ha harcot akarnak, hát megkapják. Nem üres kézzel állok ki ellenük.
A turistaház sötéten és barátságtalanul fogadott. A fenyők koronájában süvített a szél, mintha figyelmeztetni próbálna. A kapu tárva-nyitva állt, a lakatot valaki régen lefeszíthette. Begurultam az udvarra, leállítottam a motort, és azonnal feltűnt valami: a friss hóban éles mintázatú keréknyomok vezettek a főépület felé. Széles abroncsok hagyták őket – terepjáró vagy kisteherautó lehetett.
– Ki a fene jön ide ilyen időben? – morogtam magamban.
Bekapcsoltam a telefonom zseblámpáját, és óvatosan a bejárat felé indultam. A fénycsóva hirtelen megakadt valamin a lépcső előtt. Először zsáknak hittem, talán kidobott szemétnek. Aztán megláttam az emberi kart.
Egy férfi feküdt a hóban, hason, széttárt karokkal. A kabátja drága darab volt, de csúnyán felszakítva. A feje körül a hó halvány rózsaszínre színeződött.
– Hall engem? – kiáltottam rá, miközben a gyomrom görcsbe rándult.
Nem mozdult. Letérdeltem mellé, nagy nehezen a hátára fordítottam. Az arca csupa vér, az egyik szeme teljesen bedagadva, de a mellkasa alig észrevehetően emelkedett. Élt.
Anyósom gúnyos hangja csengett a fülemben: „Majd hozunk egy papírt a pszichiátertől.” Ha most rendőrt vagy mentőt hívok, Gergő percek alatt a nyomomra bukkan. És ha ezt az embert valóban meg akarták ölni, akkor engem sem hagynának tanúnak.
– A fenébe az egésszel! – szakadt ki belőlem.
Az adrenalin hirtelen erőt adott. A hóna alá nyúltam, és vonszolni kezdtem a kocsi felé. Nehéz volt, legalább kilencven kiló, a csizmám csúszott a jeges talajon. Mire a hátsó ülésre tuszkoltam, majdnem leszakadt a derekam. Amikor becsaptam az ajtót, fájdalmas nyögés tört fel belőle.
– Nyugi, nem hagylak itt – lihegtem a volán mögé ülve. – De feltűnést sem kelthetünk.
Eszembe jutott, hogy öt kilométerrel odébb van egy apró település. Ott lakik Mónika néni, a régi körzeti felcser. Gyerekkoromban ő kezelte a mandulagyulladásomat, ő kötözte be a felhorzsolt térdemet. Tudtam, hogy nem kérdez feleslegesen.
Szerencsére otthon találtam, és a helyzet sem hozta ki a sodrából.
– Leszámolás? – kérdezte tárgyilagosan, miközben együtt cipeltük be a férfit a nappaliba, és lefektettük a kanapéra.
– Fogalmam sincs – ráztam meg a fejem. – A turistaháznál találtam. Hatóságot nem hívhatok… családi okok miatt.
– Értem én – bólintott, miközben fertőtlenítette a fejsérülést. – Nem hal bele. Agyrázkódás, kihűlés, de a bordái épek. Erős szervezet. És te, Erika? Olyan sápadt vagy, mint a fal.
Lehuppantam egy székre, és kitört belőlem a sírás. Egész este tartottam magam, de most elszakadt a gát. Elmondtam mindent: Gergő hűtlenségét, anyósom fondorlatát, a lakás körüli játszmát. Mónika néni csendben hallgatott, csak néha csóválta a fejét.
– Kígyófészek az ilyen família – jegyezte meg végül. – De hidd el, nincs az a sötétség, ami örökké tart. Lehet, hogy ezt az embert nem véletlenül sodorta eléd az élet.
A férfi hajnalban tért magához. A fotelben szunyókáltam, egy plédbe burkolózva, amikor rekedt hang ütötte meg a fülemet.
– Hol vagyok?
Azonnal felpattantam. Az egyik szeme még mindig duzzadt volt, de a másik élesen figyelt.
– Biztonságban – feleltem nyugodtan. – A „Fenyves Liget” üdülőnél találtam rá. Erika vagyok.
Megpróbált felülni, de fájdalmasan felszisszent.
– Erika… köszönöm. A nevem Márk. Mennyi ideig voltam eszméletlen?
– Úgy fél napig. Ki tette ezt magával?
A szája sarkában keserű mosoly jelent meg.
– A helyettesem. Úgy gondolta, ideje átvenni a vezérigazgatói széket. Arra számított, hogy a hideg majd elintéz.
Keserűen felnevettem.
– Úgy tűnik, hasonló körökben mozgunk. Az én férjem is felesleges tehertételnek tekint már.
Márk fürkészve nézett rám.
– Ki a férjed?
– Gergő Benedek. Az egyik építőipari vállalkozás, a „Vektor” tulajdonosa.