Az órára pillantottam: 18:15. Hol késnek már? És főleg: kivel érkezik Gergő? A gyomrom idegesen összerándult. Vajon egy nagyszájú, magabiztos fickót hoz magával, vagy azt a titokzatos Emesét, akiről egész délután nem tudtam nem gondolkodni?
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.
Mintha nem lenne kulcsa… Gyorsan az előszobatükörbe néztem. Finom mosolyt erőltettem az arcomra, a tekintetem igyekeztem higgadt, háziasszonyhoz illő magabiztossággal megtölteni. Aztán ajtót nyitottam.
Gergő egyedül állt a küszöbön.
Teljesen összezavarodtam.
— Azt mondtad, nem egyedül jössz! — szaladt ki a számon, miközben kibontakoztam az öleléséből.
— Így is van — vigyorgott sejtelmesen. — De ne haragudj, jó?
Azzal félig visszalépett, és kitárta maga mögött az ajtót. A lábtörlőn egy doboz pihent. A belsejéből halk motoszkálás hallatszott.
Gergő felkapta, bevitte a nappaliba, én pedig döbbenten követtem. Amikor felnyitotta, egy apró, bolyhos szőrgombóc nézett rám hatalmas, csillogó szemekkel.
— Tudom, hogy nem rajongsz az állatokért — mondta békülékenyen. — De az egyik kollégámnál maradt egy gazdátlan kiskutya. Arra gondoltam… talán befogadhatnánk.
Óvatosan a karomba vettem a meleg kis testet. A szíve gyorsan vert, az orra nedvesen simult a tenyeremhez.
— Leventének hívják — tette hozzá Gergő bocsánatkérő mosollyal. — Szerintem illik rá.
Valami különös, lágy érzés öntött el. Talán öröm. Talán az a rég elfeledett vágy, hogy gondoskodhassak valakiről.
Magamhoz szorítottam a kiskutyát, és hálásan gondoltam arra, milyen jó, hogy nem Emese áll most itt, és nem is egy idegen férfi. Hanem ez a puha, meleg kis Levente.
Végül hárman ültünk az asztalhoz, pontosan úgy, ahogy Gergő mondta: együtt. Így köszöntöttük az újévet — csendes, meghitt, igazi családi hangulatban.