A desszert gondolata úgy csapott belém, mint egy villám. Napóleon-tortát már képtelenség lett volna összedobni, boltba menni sem tudtam – esélytelen, hogy időben visszaérjek. Mit fog gondolni ez a hibátlan külsejű férfi? Hogy a főnöke egy trehány háziasszonnyal él együtt?
Pánikszerű gyorsasággal improvizáltam valamit: darált keksz, sűrített tej, vaj, apróra tört dió – összegyúrtam, formába nyomkodtam, majd kiraktam a lodzsára, hadd dermedjen meg a hidegben.
Aztán egy újabb, még kellemetlenebb gondolat suhant át rajtam. Mi van, ha nem is egy macsó Adonisz érkezik, hanem egy befolyásos nő?
Lelki szemeim előtt már láttam is a jelenetet:
– Drágám, hadd mutassam be Emese Pálnét – mondaná Gergő. – Kiküldetésen van, a szállodák tele, nálunk húzza meg magát pár napig.
A nő végigmérné a szerényen megrakott asztalt, észrevenné a keksztortát, majd fölényes mosollyal megjegyezné:
– Többre számítottam magától, Gergő. Csalódást okozott.
És én hogyan magyaráznám el, hogy alig estem be az utazásból? Különben is, mi köze lenne hozzá?
A képzeletem egyre vadabb forgatókönyveket gyártott. Mi van, ha Emese már régóta szemet vetett a férjemre?
– Ugyan, Gergő, menjünk inkább egy elegáns étterembe – csilingelne a hangja. – Libamáj, osztriga… pezsgő mellé pedig mandulás fagylalt.
A francba! A pezsgőt be sem tettem hűlni!
Berohantam a konyhába, a palackot gyorsan a hűtő legfelső polcára állítottam, a mandarinokat pedig egy üvegtálba rendeztem, mintha mindig is ott lettek volna.
Mégsem tudtam szabadulni a titokzatos Emese gondolatától. Átfutottam a nappalit, a hálószoba ajtaját határozottan becsuktam – oda vendég nem teszi be a lábát. Minden elfogadhatónak tűnt.
Hátra volt még én magam. Gyors smink, friss ruha, és még a körmeimet is átlakkoztam, hogy úgy tűnjön, mintha most jöttem volna a kozmetikustól.