Előfordul az ilyesmi: az embert kiküldik a világ végére dolgozni, aztán éppen december 31-én ér haza. Legalább délelőtt tizenegykor futott be a vonatom, nem éjfélkor, a harangszó közepette.
Alig léptem be a lakásba, ledobtam az utazótáskát és a bevásárlószatyrokat, beesetem a fotelbe, kinyújtottam elgémberedett lábaimat – máris megszólalt a telefonom. A hívó természetesen a drága férjem, Gergő volt.
— Hazaértél, szívem? Szuper! Ma rövidebb a munkaidő, úgyhogy hat körül otthon leszek. Ja, és nem egyedül jövök.
Vidáman közölte a hírt, aztán bontotta a vonalat. Én pedig majdnem felrobbantam méregemben. A világon három dolgot nem viselek el: az árpagyöngyöt, a gyűrött ingeket és a bejelentés nélküli vendégeket.
Az éjszaka a vonaton kész gyötrelem volt. Az útitársam elképesztően beszédesnek bizonyult; egy percre sem maradt csendben, így aludni még csak esélyem sem volt.
Megállás nélkül a szeretett Botondjáról áradozott, aki — a leírás alapján — valamiféle keverék kiskutya lehetett. Olyan tündéri, olyan csibész, olyan okos, hogy attól majd’ elolvadt az ember szíve… legalábbis szerinte. Nekem inkább a fogam csikorgott az idegességtől.
Amikor megkérdezte: „És önnek van kutyája?”, legszívesebben rávágtam volna: „Nincs, és az ön történetei után nem is lesz!” Ehelyett csak nemet intettem. Erre olyan együttérző pillantást kaptam, mintha nem eb híján lennék, hanem mindkét lábamat elveszítettem volna.
Amikor végre befutottunk, szinte kiugrottam a kocsiból, gyorsan elköszöntem a rajongó gazditól, taxit fogtam, és elindultam a szupermarket felé. Az ünnepi asztalra mégiscsak illik valamit tenni – a férjem biztosan számít rá.