A várandós kismamák kórházi osztályán szinte mozdulni sem lehetett: minden ágy foglalt volt, a főorvos pedig emelt hangon vitatkozott telefonon a rendelőintézet egyik munkatársával.
– Egyszerűen nincs hová tennem, egyetlen szabad hely sincs! – fakadt ki ingerülten.
Ekkor a nővérpulthoz odalépett a falfehér Lilla, és remegő hangon megszólalt:
– Azt hiszem… elfolyt a magzatvizem.
Még csak a harminchetedik hétben járt, tehát korainak számított a szülés, de az élet másként döntött. Az osztályvezető egy pillanatra elgondolkodott: legalább felszabadul egy ágy.
– Rendben, hozzák ide. Úgyis van itt valaki, aki hamarosan szülni fog – mondta, majd a szolgálatos nővérhez fordult. – Mire vársz? Vidd át azonnal a szülőszobára!
Két órával később Lilla minden szerény holmijával együtt már a második emeleten volt, a kilences kórterem ágyát pedig új beteg foglalta el.
A kilences szoba lakói összetartó társaságot alkottak, noha mindannyian más háttérrel érkeztek.
Eszter a második házasságában élt, és a második gyermekét várta. Első kisfia gyenge volt, gyakran betegeskedett, amit ő a korábbi császármetszés következményének tulajdonított. Most jelentős összeget fizetett a szülészet elismert főorvosának, aki természetes szülést ígért neki. Napjait telefonálással töltötte: férjével és kisfiával beszélgetett, közben a termoszban hozott házi ételt kanalazta, és türelmetlenül számolta a hátralévő napokat.
Réka ideutalása sem volt véletlen, és az ő története egészen más fordulatot ígért.