…nem gondoskodott róla.
Végigálltam egy szinte beláthatatlan sort a pénztárnál, aztán hazacipeltem a szatyrokat, és alig tettem le őket, máris jött a meglepetés: „Nem egyedül érkezem.” Tessék? És vajon kivel?
Azonnal beugrott Gergő új munkatársa, akiről hetek óta áradozik. Már többször elejtette, hogy szívesen áthívná hozzánk. De most őszintén: miért? Ha együtt járnak edzeni, hát tegyék. Mi szükség arra, hogy ide is betoppanjon?
Ha már így alakult, kénytelen vagyok három főre készülni vacsorával. Körbenéztem a lakásban, és elfogott a pánik. A polcokon vastagon ült a por, a mosogatóban tornyosultak a tányérok, a padlón csíkok éktelenkedtek, én pedig úgy festettem, mint aki egy hete megállás nélkül robotol valahol a rakparton.
Nem maradt más választásom: munkához kellett látnom. Feltettem főni a zöldségeket az olíviasalátához, közben port töröltem, felmostam, elindítottam a mosogatógépet, gyorsan rendbe szedtem magam, majd nekiálltam a főzésnek.
De az a bizonyos titokzatos kolléga csak nem ment ki a fejemből. Gergő igazi alfahímként írta le: magas, izmos, lehengerlő mosollyal. Az a fajta férfi, akire állítólag minden nő azonnal felfigyel.
Futólag belenéztem a tükörbe, és sóhajtottam. „Na persze, most toppan be ez a tökély, én meg karikás szemmel, egy visszafogott menüvel várom.”
Aztán vállat vontam. Nem én hívtam, érje be azzal, ami jut. Lesz olíviasaláta, kovászos uborka, lazacos szendvics, sült csirke krumplival. Ja, és ott a finn szalámi is – ha nem rajong a halért, rágcsálhat abból.
Ekkor hirtelen belém hasított a gondolat: és mi lesz a desszerttel?